Teacher, please save me!

12.rész

-Ahh...a szüleim meg fognak ölni!-fintorodtam el
-Azt nem engedem meg! Majd... majd este hazamész! Vagy majd holnap! Vagy azután. Miért nem költözöl ide?- ajánlgatott, de utolsó lehetőségem igen meglepett.

-Sajnos ez nem így megy... ahh bárcsak.-mormogtam a mellkasának.-Haza kell mennem!-szálltam le róla, és a nadrágomért mentem. Éreztem YoonGi pillantását a fenekemen. Csak úgy égetett. -YoonGi... -mondtam félénken, még mindig neki háttal.

-Igen?- kérdezett vissza, majd felállt az ágyról, és mögém sietett. Kezeit a hasamra tette, és hátulról megölelt. Meleg teste csak úgy bizsergette a hátamat.-Miért nem szóltál a lábadon lévőkről?-bújt bele a nyakamba.
-Nem kérdezted.. -mondtam zavartan
-Ahh.. jól van. Máskor mondj el minden ilyet! -Puszilt meg, majd elengedett, és a szekrényéhez lépett.

Én gyorsan magamra húztam a nadrágomat, ő pedig ruhát kutatott elő magának. Még ing nélkül is jól néz ki.Mindketten hamar végeztünk.
-YoonGi! A telefonom hol van? -kérdezem
-Szerintem a pulcsidban... azaz az én pulcsimban. Várj, ide hozom- ezzel kiszaladt a szobából, de mire észbe kaptam, már nyújtotta is felém a telefonom.
-Köszi!- bújtam hozzá gyengéden.
-Igazán nincs mit!- puszilt meg, majd elengedtük egymást.

Mikor feloldottam a telefonom, belém nyilallt az az igazi érzés, amit akkor érez az ember, ha tudja, hogy nemsokára akkorát fog faszulni, hogy beledöglik. Ugyanis vagy 40 nem fogadott hívásom volt a szüleimtől. Az arcomról az a bizonyos fájdalmas mosoly olvasható le, és ezt meg is jegyzi YoonGi.

-Mi történt?- kérdezte aggódva
-A szüleim hívtak... rengetegszer - estem kétségbe-Most .. halálra fognak verni, bármit mondok.-kibuggyant az első könnycseppem, majd utána a többi is, de ekkor már YoonGi karjai között voltam.
-Nem muszáj hazamenned!
- De ... -suttogtam
-Akkor visszahívom anyukád, és beszélek vele!-erőszakoskodott, de én csak a fejemet ráztam
-Csak vigyél haza, kérlek!- szipogtam

-Nézz a szemembe!- kérte. A hajamba túrt, és hátrahúzta a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Könnyel telt szemeim miatt alig láttam az arcát.-Szeretlek!- lassan hajolt felém, majd érzelmesen megcsókolt.
-Köszönöm!- suttogom ajkára, miután elváltunk egymástól.
-Mit, Jimin?-bámul a szemembe, gyönyörű, fekete íriszeivel.
-Hogy legalább egy olyan ember van, aki szeret engem. Ráadásul az a valaki, pont te vagy, maga a tökéletesség.- YoonGi szemei ragyogtak, és mosolyogtak. Boldog volt. Válaszul csak homlokon csókolt.

A kezemből kivette YoonGi a telefonom, majd hátra lépett egyet .

-Most felhívom az anyukádat,  és elmondom neki, hogy miért vagy itt, nálam. Csak kicsit átköltöm a sztorit.- mondta, én meg biztattam magam, hogy YoonGi nem fog rontani a helyzetemen.

-Jól van!- egyeztem bele. YoonGi kihangosította a telefont, és már tárcsázta is anyám számát.

Pár búgás után fel is vette.Én csak álltam YoonGi előtt, tehetetlenül, kétségbeesetten.
-Mit akarsz, baszdmeg? Eddig nem voltál képes felvenni, akkor most mi a faszt akarsz?- hallottam anyám rikácsoló hangját.
-Önnek is jó napot! Jimin tanárja vagyok, aki tegnap, iskola után megtalálta őt, miközben éppen agyonverték.
-Khmm elnézést... Most hol is van Jimin? - váltott lágyabb hangnemre
-Haza hoztam magamhoz, mert elájult. Éppen az előbb kelt fel.
-Ugye nem kezelte le a sebeit, amiket tegnap kapott?- kérdezte aggódva. Biztos nem akarja, hogy lebukjon... ha tudná, hogy már mindegy...YoonGi rám mosolygott, majd vett egy mély levegőt.-De, és láttam mindent ami a testén van. Nem jelentem fel, mert Jimin megkért rá... de ha még egy karcolást meglátok Jimin testén, nem állok jót magamért!- anyám csak hallgatott a vonal végén. YoonGi leült az ágy szélére, majd az ölébe húzott, és figyelt tovább a telefonra
-Mikor jön haza az a balfasz gyerek?
-Remélem megjegyezte amit mondtam!-engedte el a füle mellett az előbbi mondatot YoonGi, majd sípolást halottam. kinyomta.
-Féltelek hazaengedni...-súgta mély hangon a fülembe.
-Ne aggódj, bárhogy is lesz, túlélem.
-Lehet... csak talán nem tudsz majd talpra állni, vagy esetleg megint bántod magad, és én ezt nem akarom!
-Nem fogom bántani magam! Ígérem...
-Ez nem rajtad múlik.
-Vigyázok magamra!
-Hhmm... - sóhajtott, majd lassan hajolt ajkamra, és lágyan megcsókolt.

-Akkor menjünk..- egyezett bele. -De a szobád ajtajáig foglak kísérni !- jelentette ki.
-Rendben- kuncogtam el magam.-De nem gondolod, hogy a szobám ajtajánál tovább is jöhetnél?- incselkedtem vele.
-Rossz vagy Jiminie!-ráncolta össze a homlokát, és összehúzott szemmel mosolygott rám.
-Direkt!- kacsintottam rá, majd megindultam az ajtó felé, de YoonGi a karomnál fogva visszahúzott. Mivel szorosan ért a kezemhez, felszisszentem.

-Ne haragudj!- kapott észbe, de én csak megráztam a fejem, YoonGi pedig szoros ölelésbe vont. -Szeretlek, ezt ne feledd!
-Tudom.

Hosszas ölelkezés után, elindultunk a kocsihoz. A kocsinál YoonGi kinyitotta nekem az ajtót, én pedig egy gondterhes sóhajjal beszálltam. YoonGi rámcsukta az ajtót, és kis idő múlva, már mellettem ült.

-Ne aggódj! Ha bármi gond van, hívj fel!- tette nagy tenyerét a combomra.Csak bólintottak egyet, hogy megértettem, mert a sírás szélén álltam. Nem, nem azért, mert félek anyámtól. Hanem a boldogságtól.Attól, hogy végre van valaki, aki szeret.
-Boldog vagyok!- mondtam remegő hangon.-Azért, mert vagy nekem..
-Én is boldog vagyok, hogy lehetek neked- vigyorgott, nekem pedig nagy mosoly húzódott a számon, amire kaptam egy gyors puszit, de reagálni se tudtam rá, mert YoonGi beindította a kocsit, és már úton is voltunk haza...

Az út csendben telt, de mikor a házunk elé értünk, YoonGi megszólalt mormogó hangján.
-Miután bekísértelek, még idekint leszek egy darabig, és ha baj van, akkor te szépen fogod az agyonvert, csontos, ugyanakkor nagyon szexi segged, és kijössz hozzám, és visszamegyünk a házamba. Megértetted?- fenyített be.
-Nem is csontos annyira a fenekem...-nyafogtam
-Tényleg kiragadtad a lényeget!-ingatta a fejét unottan, majd kiszállt a kocsiból, én pedig követtem.

Amint az ajtóhoz értünk, YoonGi biztatóan rám mosolygott, majd kopogott helyettem. Bentről csak egy 'gyere be baszdmeg' jött, így benyitottunk, majd felmentünk a szobámba. Anyámat egy cseppet sem érdekelte a jelenlétem, így nem kellett félnünk, hogy esetleg rám ugrana, és darabokra szaggatna, mint egy medve... vagyis még..

-Tetszik a szobád- nézett körbe YoonGi, a tágasnak cseppet sem mondható kis, sötét lyukban.
-Itt maradsz még velem egy kicsit?- kérleltem az ágyamon ülve.
-Ha nem bánod, Jiminnie-kacér mosollyal közeledni kezdett felém, majd eldöntött az ágyamon, és felém mászott. Szemem az ajkain időzött egy kis ideig, majd megszüntette a köztünk lévő hangyányi távolságot is. hevesen és forrón csókolt. Szinte éreztem heves szívdobogását a néha-néha hozzám simuló testén. Egyik kezével mellkasomtól lefele kezdett simítani, míg nem elért a pólóm aljáig, amit fel is húzott, ameddig tudta, majd simogatni kezdett. Az érzésre a hajába túrtam, és a csípőmet megemeltem, hogy ágyékához érjek. Egyszer csak egyik kezemért nyúlt, majd levezette azt álló férfiasságához.-Akarlak, Jimin!- zihálta mély hangján a fülembe.