Pillangólány (beleolvasó)

2. Megalvadt éjszaka

Gábor

A csípőjét markolva minden egyes lökésnél magam felé rántom. Móni egyik kezével a matracon támaszkodik, a másikkal az ágy támlájába kapaszkodik, hogy ellen tudjon tartani a belőlem gát nélkül felszakadó vadságnak. Úgy döngetem őt, mintha állatok lennénk.

Megvetem magam. Nem azért, mert nincs bennem gyengédség, mert keményen és durván kefélek. Régen szégyelltem ezt, ezért visszafogtam magam, de már elfogadtam, hogy egyszerűen csak ilyen vagyok. A gyengédség nem elég, őrület kell. Ezért keresek olyan nőket, akik erre vágynak, vagy legalábbis nem ijednek meg tőle. Móninak új ez a féktelenség, de épp úgy élvezi, mint én, mégis bűnösnek érzem magam – mert másra gondolok, miközben őt dugom. Valakire, akire nem lenne szabad gondolnom.

Az egyik kezemmel erősebben szorítom a csípőjét, a másikat pedig a mellére csúsztatom.

Halkan, fojtottan felnyög, ahogy masszírozni kezdem. Móni mindig halk, azt mesélte, hogy azért, mert az exférjével évekig az anyósáéknál laktak, és mivel a panel falai nem arról híresek, hogy felfognák a zajokat, megtanulta, hogyan szexeljen csendben.

Behunyom a szemem, és megmarkolom a mellét, de közben azt képzelem, hogy egy sokkal kisebb, feszesebb, kevésbé súlyos mellet érintek. Ez elég ahhoz, hogy átlökjön a határon, és ahogy mélyre merülök Móniban, érzem, hogy őt is eléri az orgazmus. Egyszerre élvezünk el, lihegve, zihálva.

Ahogy a testünket kifosztja a gyönyör, kifakult csendben heveredünk el az ágyon. Móni a vállamra hajtja a fejét, a lábát átveti az enyémen, ujjaival a mellkasomat birizgálja.

Szeret ilyenkor hozzám bújni, úgy hiszem, ez azt az illúziót adja neki, hogy valamiképp összetartozunk. Szakítanom kellene vele, így lenne tisztességes. Ha elhagynám, találhatna magának valakit, aki önmagáért akarja.

Móni rendes nő, túl rendes hozzám. Azt a sötétséget, ami a lelkem legmélyén lappang, sosem tudná megemészteni. Végül is egy majdnem lánya korabeli tanítványomról fantáziálok, amikor épp őt dugom, és bár Móni tudja, hogy felejteni jövök hozzá, elmondtam neki már a legelején, de ettől még nem érzem magam kevésbé alávalónak. Hiszen nem tudja, kit akarok elfelejteni, akár azt is hiheti, csak egy rosszul végződött kapcsolat emléket próbálom kitörölni magamból. Sosem kérdezett, én pedig hagyom, hadd gondoljon, amit akar. Bemocskol mindaz, amit elhallgatok.

Felhúzom magam, és az ágy szélére ülök. Móni keze a hátamon játszik, míg én előrehajolok a bokszeremért.

– Nem maradsz? – kérdi fátyolos hangon, még mindig pilledten a szextől.

– Nem tudnék még aludni – felelem, de nem nézek rá, mert ez hazugság, és gyűlölöm, hogy hazudok neki. – Nem akarlak zavarni, inkább hazamegyek. – Ez már jobban emlékeztet az igazságra. Tényleg nem akarom zavarni. Leginkább magammal nem.

Nem kér, hogy maradjak. Sosem kér.

Néha dühít ez a megadás. Néha azt kívánom, bár akarna. Többet nálam, valaki jobbat, egy másik életet, ahol nem rendeli magát alá senkinek.

Amikor kienged a lakásból, és bezárul mögöttem az ajtó, ahogy hallom a kulcs kattanását és a biztonsági lánc csörrenését, fellélegzem. Mintha kizárt volna az életéből. Szeretném, ha erősebb lenne nálam, és tényleg kizárna. Ha nem hagyná, hogy használjam.

Néha eltöprengek, hogy a testünk nem csupán arra jó-e, hogy elrejtse a lelkünk összes kimondhatatlan szennyét. A halva született, túl lassan oszlásnak induló, temetetlen titkokat. Titkokat, amelyek megmérgeznek és tönkretesznek.