Rókák és kádak

December előtt

Péntek reggel volt. A hőmérő csupán mínusz hat fokot mutatott, és már bőven a nyakamon volt a karácsonyi hangulat. Ennek örömére egy piros alapon karácsonyfa mintás zoknit vettem fel aznap. Mikor beléptem a gimnázium épületébe, szokás szerint jól bepárásodott a szemüvegem, nehogy bárkit it felismerjek aki esetleg szembe jönne. Benyitottam a termünkbe, és köszöntem mindenkinek. De valami hiányzott. Vagy valaki. Felakasztottam a kabátomat, és még mindig hiányérzetem volt. A háttérben hallottam, hogy Alíz hevesen csacsog és vihorászik, ezt rendkívül bosszantó stílusban tudja csinálni. Mikor megfordultam, hogy a helyemre menjek, láttam, hogy drága Alízunk Ádám társaságát élvezi ily módon, és elkapott valami nagyon rossz, fura érzés. Odamentem hozzájuk, és köszöntem nekik.
-Szia Miksa! - üdvözölt Ádám - Visszahoztam a sáladat. Ja, és ma már hoztam sajátot is!
Kínosan elmosolyodott és a hajába túrt. Eközben az ezelőtt vígan csicsergő lány átváltozott valami sötét szellemmé, és úgy nézett rám, mintha egy komoly beszélgetés közben szakítottam volna félbe őkelmét. Mielőtt újra megszólalt volna, becsengettek. Tesióránk volt, és olyankor az osztályunk kettő csoportra volt osztva. Szerencsénkre Alíz a másik csoportban volt, így legalább ez az óra nyugodtan telhetett el. Nem mintha zavarna a leányzó, annál inkább én zavarom őt, és ezt általában tudatja is velem a tekintetével. Következő szünetben megint folyt az nasiüzlet.
-Milyen kajád van aranyom? -kérdezte kaján vigyorral drága barátom.
-Kettő sonkás szendvics, édesem. -válaszoltam olyan hangon, mint valami műkörmös cicababa - De cserébe fél órát kell velem várakoznod a buszomra.
Bólintott, hogy elfogadja az üzletet, és átnyújtottam neki az egyik szendvicset. Szemei felcsillantak látván a kívánt étket és habozás nélkül beleharapott. Élvezettel néztem ahogy falja mai zsákmányát, szinte észre sem vette, hogy közben figyeltem. Órák után mentünk menzára. Sietnünk kellett az evéssel, mert a konyhás személyzet felháborítónak találta, hogy nem olvastunk a gondolataikban és vettük figyelembe, hogy hamarabb kívánnak hazamenni. Miután kivittük a tálcákat, elindultunk a buszmegállóba. Eszembe jutott, hogy velem marad, amíg meg nem érkezik a buszom. Hirtelen boldog lettem, nem tudom mitől. Mire odaértünk, már kezdett sötétedni.
-Szétfagyok! Komolyan, mintha nem lenne rajtam egy vastag sál meg egy sapka! -elégedetlenkedtem. Ádám megfogta magát, és megölelt.
-És most? -kérdezte.
-Már nem. -mondtam elvörösödve. Nem látta az arcomat, de talán jobb is. Összebújva álldogálltunk, amíg nem jött a busz. Ilyenkor bezzeg nem késik.
-Itt a buszom, köszi hogy megvártad velem.
-Egy sonkás szendvicsért bármit!- kacsintott rám. Az ablakból még intettem neki egyet, és elindult a busz. Boldog voltam, és este már másra sem tudtam gondolni.
Lehet, hogy ez már több, mint szoros barátság?