Az elátkozott Szent Mágus [Fairy Tail FF]

2

Lepergett előtte az élete. Látta maga előtt minden bűnét és tudta jól, hogy megbocsáthatatlan dolgokat tett. Embereket ölt a saját túlélése érdekében.

Rosszul volt magától. Undorodott attól az embertől amivé vált. Egy hideg szívű, kegyetlen gyilkos volt, aki nem érdemelte meg az életet. Nem tisztelte azt csak elvette másoktól és most ezért meg kell fizeznie.

Készen állt volna a legszörnyűbb bűntetést elfogadni, amit a pokolban csak ember kaphat, de még annál is nagyobb kegyetlenséget műveltek vele. Ugyanis a tudatába beférkőzött egy hang. Egy fiatal kisfiú hangja, ami folyamatosan őt szólongatta.

- Keljen föl! Kérem, hölgyem! Nyissa ki a szemét! - hallotta folyton azt a kedves mégis aggodalommal teli hangocskát.

A lánynak minden erejére szüksége volt, hogy résnyire nyissa a szemét. Először ugyan elvakította a nap, de amint kezdett kitisztulni a látása, egy földre szállt angyalt pillantott meg. A nap a különös idegen háta mögül sütött, így nem láthatta az arcát.

- Végre! - sóhajtott egy nagyot a fiú, amikor észrevette, hogy Raven kinyitotta a szemét. - Mi történt magával? Tiszta vér a ruhája.

A lány nyöszörgött és próbálta össze szedni magát. A feje zsongott a történtektől és igyekezett annyira össze kaparni a gondolatait, hogy egy értelmes mondatot ki tudjon nyögni.

- Hol... Hol vagyok? - kérdezte hörögve.

- A magnóliai erdőben. De mi történt magával? - térdelt föl a kisfiú és apró kezeit ökölbe szorítva tartotta a combjára.

- A könyv... - támaszkodott a könyökére és úgy próbálta felnyomni magát ülő helyzetbe. - Meg kell szereznem!

Aztán bevillant neki a tegnap este. A könyv, a mágus és az, hogy haldoklott. Nem értette a dolgot. Neki meg kellett volna halnia, akkor most mégis miért van itt?

- Elporladt... - motyogta maga elé a lány. - De az volt az utolsó példány az egész világon, most mit csináljak? - a sírás kerülgette.

Szüksége volt a könyvre, hogy megtudja, milyen átok ül rajta. Úgy gondolta, hogyha megtalálja a könyvet, akkor az átok magától eltűnik, de nem így történt. Ráadásul valahogy sikerült túlélnie a tegnap esti esetet.

- Öhm.. Ilja vagyok. Magát hogy hívják? - kérdezte a kisfiú.

- Raven, Raven Blackwar... - motyogta a lány, szinte fel sem fogta a beszélgetést.

- Ide hívom Univers doktornőt! - pattant föl az alig tíz éves fiú és futólépésben indult a Magnólia közelében levő aprócska faluba.

Raven elámult a fiú kedvességén, hiszen tudta jól, hogy ő nem tenné meg ezt másért és szinte biztos volt benne, hogy érte se tenné meg senki. De most, mintha ezt a fiút az istenek küldték volna, hogy segítsen rajta. Szinte biztos volt benne, hogy a fiú egy angyal.

Kábultan feküdt a füvön a kék eget bámulva, míg nem egy női alak kitakarta előle a kilátást. A nőnek hosszú, térdig érő haja, az esti égboltra emlékeztette, a hajzuhatag alól két hófehér, hegyes fül látszott ki, amit Raven aranyosnak gondolt egész addig, míg meg nem látta a nő szemét. Mintha egy démonnal nézett volna farkas szemet. A nő pupillája mély fekete volt és írisz híján a szeme fehérje égkéken pompázott.

- Ilja! Miért hívtál ide? Semmi baja sincsen - vonta föl szépen ívelt szemöldökét.

- De doktornő! Össze-vissza beszélt és tiszta vér. Azt hittem valami baja van - dérdelt le a lány mellé és kisimította a haját a szeméből. - Úr isten! - hőkölt hátra a kisfiú, amikor meglátta Raven jobb szemét.

Ezt már a doktornő sem hagyhatta szó nélkül, hiszen sejtette mi állhat a háttérben. Ő is letérdelt a lány mellé és óvatosan megsimította az arcát. Végül a tenyerével eltakarta a lány szemeit és a sajátjait is lehunyta.

Raven tiltakozni szeretett volna, de mikor a nő hozzáért, még az a kevés erő is elszállt a testéből amilye volt. Nem értette, hogy mi történik, de abban biztos volt, hogy a nő tudhat valamit az átokról és neki ki kell derítenie, hogy pontosan mit.

- Hm, ez igazán érdekes - húzta vissza a kezét, majd egy ujjkörzéssel egy varászbuborékba zárta a lányt. - Ilja, drágám! Gyere, menjünk vissza a faluba!

- Hai, Univers-san - bólintott vidáman a kisfiú és követte a nőt. - Maga szerint Raven-sannak mi baja? - érdeklődött a fiú.

- Ezt nehéz elmagyarázni, Ilja. Ha visszatértünk a faluba, akkor megpróbálom megtanítani, hogy hogy éljen eggyütt a "bajával" - válaszolt hadarva a nő.

Ezek után, az út további részén nem szóltak egymáshoz. Raven folyamatosan azon gondolkodott, hogyan szökhetne meg, az álatala démonnak titulált nő karmai közül. A varázslatot nem tudta volna megtörni, hisz ő nem tud mágiát használni. Így elhatározta, hogy megvárja míg az említett faluba érnek.

Gondolatban felmérte az erőviszonyokat, de rá kellett jönnie, hogy a démonnőt sehogy sem tudná legyőzni. Még ő is érezte, azt a hatalmas mágiát, ami a nőből áradt. A kisfiú nem jelentett volna kihívást számára, de még ő sem lett volna képes bántani egy gyereket.

Fél úton jártak, amikor a Ilja elgondolkodva lemaradt és Raven lebegő testét bámulta. Ezt észrevéve Univers kérdőn fordult vissza és meleg tekintettel nézett a fiúra.

- Mi a baj, Ilja? - kérdezte a nő kedvesen.

- Csak, csak nem értem miért olyan csúnya Raven-san szeme? - mondta az ujjait morzsolgatva a fiú. - Öhm, tud beszélni? - pillantott félve a lány irányába.

- Persze, hogy tudok! De miért is válaszolnék valakinek, aki gyakorlatilag elrabolt?! - csattant föl a lány.

- S-sajnálom, én csak segíteni akartam. Nem gondoltam volna, hogy problémát okozok magának... - sütötte le a szemét.

- Ugyan már! Nem okoztál gondot senkinek - lépett a fiúhoz a nő és lehajolva hozzá megsimította a fejét. - Te csak jót akartál, az már a vendégünk baja, hogy nem képes ezt értékelni.

- Már bocs, de nem tar... - kezdte Raven.

- Előbb válaszolj a kérdésére, aztán panaszkodhatsz, Méregkeverő... - sziszegte gyilkos hangsúllyal a nő.

- Méregkeverő? - kérdezte síri hangon Ilja. - Az micsoda?

- Nem lényeg, Ilja. Nos, Raven. Mi a válaszod? - fordult a nő karba tett kezekkel a lány felé.

- Ha elenged megteszem! - alkudozott Raven, de a kételkedő tekintetet látva kicsit elbizonytalanodott. - Esküszöm, hogy nem szököm meg... - suttogta maga elé.

- Rendben - bólintott a nő és egy újabb csuklómozdulattal eltűntette a buborékot.

Raven hatalmasat csattant a földön. Sajgó derékkal tápászkodott föl és bár tudta, hogy teljesen fölösleges, leporolta magát. Fölegyenesedett és egyenesen a nő szemébe nézett.

- Oké. Mit akartok tudni rólam? - kérdezte karba tett kézzel.

Nem szerett információt kiadni magáról, feszélyezeve érzte magát, ha valaki túl sokat tudott róla, de ezekben az emberekben, maga sem tudta, miért, de megbízott