𝐇𝐚𝐢𝐤𝐲𝐮𝐮!! - 𝑵𝒐𝒗𝒆𝒍𝒍𝒂́𝒌 [𝒔𝒉𝒐𝒖𝒏𝒆𝒏 𝒂𝒊]

Kageyama - Gondolkozás

Mikor kisgyerek voltam, még csak hat éves, megismertem a röplabdát, és hamar meg is szerettem. Akkor még egy kedves, gondtalan, naiv gyerek voltam. Aztán eltelt három teljes év.
Mikor kilenc lettem, már egészen elsajátítottam a feladást, a blokkolást, a fogadást, és a szervák is nagyjából mentek. Valószínűleg ekkor kezdtem megváltozni, mivel csak a röpin járt az agyam. Már nem voltak barátaim, de ez igazából egyáltalán nem zavart. Mindig csak röplabdát akartam a kezembe, csak azon gondolkoztam, és a játék volt a barátom. Meghallgatott, neki mindent kiadhattam magamból, jobb támaszom volt, mint bármelyik ember lehetett volna. Teljesen beleszerettem.
Így telt el hat évem, a győzelmet hajszolva. Féltem attól az érzéstől, a vereség keserű ízétől. Egyre többet és többet vártam el magamtól, és a csapattársaimtól is. Ez volt a lehető legrosszabb, amit tehettem. Annyira fejlődni akartam, nem tűnt föl, hogy túl erőszakos és türelmetlen lettem. Feladtam a labdát, és nem állt ott senki. Leesett a parkettára, döbbent csend honolt a nézőtéren is. Mindenki kerek szemekkel nézte a csapatomat, ami már nem is volt az enyém. Jól emlékszem minden pillanatra. Halk morajlás futott végig a csarnokon, mikor észrevették, hogy az ütők hátul, csapatként tömörültek, háttal nekem. Ez egy elutasítás volt. Tiltakozás. Kijelentés. "Nem követünk többé". Addig is tudtam, hogy a Pálya Királya néven híresültem el, egy zsarnoki feladóként, de nem figyeltem rá különösebben. Persze idegesített, de nekem továbbra is csak a cél lebegett a szemeim előtt. Na és persze abban a szezonban találkozt egy törpével is, akit nem tudtam kiverni a fejemből. Újra csak előbukkant. Miért nem fejlesztette magát, mikor megérné a befektetés? Még én is vesztettem, mikor elvetettem a sulykot... Nagyon tehetséges volt, de elpazarolta. Ő kommunikálni is jól tudott, nem úgy mint én. Túlságosan a röplabda technikai részére koncentráltam, és el is felejtettem, hogy egy csapatsport, aminek a fő pillére az összedolgozás.
Ez után eltelt egy év, és nem vettek fel a Shiratorizawába. Igazából nem vártam sokat a dologtól, miután nem kaptam ajánlást. Sosem voltam jó tanuló. Így a Karasunoba mentem, azt gondolva, hogy a híres Ukai-sensei visszatért. Ő akkor nem volt ott, ahogy később sem, de teljesen megérte. A csapatomnak hála megtanultam sok mindent, és sok éve először lettek barátaim. Még pontszerzés után pacsizni is szoktam vagy megdícsérni az ütőt. Na meg lett egy levakarhatatlan, energiabomba narancsom, akiben valahogy megleltem a legjobb barátomat, akármennyire különböztünk. Abban az évben minden megváltozott, mert elkezdtem nyitni az emberek felé, és nem csalódtam bennük. A Karasuno hogy nyitotta ki a kalitkám ajtaját, amiért örökre hálás leszek.

Így megkésve Kageyama születésnapjára!☺️ Sajnos az ihlet nem mindig akkor jön, mikor kell.