~ Légy az én önfeledtséget okozó patronom ! ~
Lépj túl, nyeld le, fogadd el és élj együtt vele !
A fájdalmat nem lehet így elrejteni az érző lelkünk elől.
Az apró kavicsok ropogva adták meg magukat, Taehyung kemény talpának.
Az este oly lágyan kerítette hatalmába, hogy szinte beleborzongott. Szitálni kezdett az eső, Taehyung reménykedve emelte arcát felfelé. Egyetlen kívánsága volt . A folyékony nedűhöz hasonlóan ő is olyan halmazállapotúvá akart válni, majd semmi más vágya nem volt csak eltűnni a csatorna sötét örvényeiben.
A mára már törzshelyévé vált hídra ült, ami fiatal korában egy vasúti átjáró volt. A híd korlátjában megannyi karc ült, köztük voltak Taehyung vonalai is.
Akárhányszor csak eszébe jutott, hogy szívesen levetné magát a mélybe, egy egyenest karcolt a vasba. Immár tizenkettő strigula virított a megviselt kapaszkodón.
Miért is akarta megtenni ezt ? Jó kérdés, talán a figyelem hiánya, talán a folytonos lelki ostrom mely otthon várt rá nap mint nap. Esetleg az iskola, mely teljesen leszívja őt, az ott lézengő emberekkel együtt. A folyamatos pánikrohamok melyek bárhova is megy kísérik őt. A kilátástalanság a saját magával szembeni utálat.
Egy kérdés és oly sok válasz lehetőség rá.
Vékony lábait a vasrudak között kilógatta, homlokát szintén azoknak döntötte. Mély sóhajt engedett a párás oxigénbe. Lehelete egy szempillantás alatt foszlott szét, mintha sosem létezett volna. Vele miért nem történhet ez meg ?
A család melyet igazából nem is nevezhetett annak.
Ők nem voltak mások, mint egy embercsoport kényszeres együttélése. Az apja, aki régen annyira szerette mára megsemmisült. Aki mindig mindig kiállt érte, és magadta neki a saját teret, hogy magától fedezze fel a nagyvilágot. Az anyja aki mindigis beleszólt teljes mértékben az életébe, ő irányítani akarta . Amít ő nem ért el, azt Taehyunggal akarta megcsináltatni. Azonban a fiú merőben más személyiség volt, őt más érdekelte.
Amikor nem sikerült neki valami, egyből megkapta a szégyen jelzőt. Minden egyes harag általi létrehozott lesújtóan szidó szó lyukakat hagyott lelke szegényes anyagú palástján.
A lepel mára éppenhogy tartja magát, anyagán megannyi lyuk tátong töretlen sínylődést mérve sokadszorra dobbanó szívére.
Arcán végig folytak könnyei, igazi gyémántként csillogva. Maga elé meredve hagyta, hogy testén aprókat rázzon a sírás. Nem tett ellene, már nem is próbált. Erőt kellett szereznie, hogy megtegye a végső lépést mely után örök megnyugvás szállja meg mindenét.
A hamuszürke égre nézett, pár csillag rostokolva állt ott.
Egy napon ő is csillagként akar leragyogni a föld színes felszínére. Apró mosolyt csalva egy-egy a firmamentumban gyönyörködő személyre.
Hamár az ő életében senki sem törekedett erre.
~
Remélem elnyerte valaki tetszését !
A hibákért szíves elnézéseteket kérem !
~
2019.01.09.
