Látatlan Kötelek

6. Rész

Tettem, amit mondott. Miután szóltam Soonyoungnak, hogy mára valószínűleg vége a felettébb produktív próbánknak, meg sem vártam őt, azonnal elhagytam az épületet. Hazáig rohantam, majd amikor célomhoz értem, köszönés nélkül szaladtam fel szobámba. Becsaptam magam mögött az ajtót és fejemet neki döntöttem a falapnak. Szememet lehunyva, remegve fújtam ki a levegőt.

Mit tettem? Miért utált meg? Egészen idáig azt hittem, hogy még esélyem is lehet, de mostmár abban is kételkedem, hogy valaha úgy fog rám tekinteni, mint ezelőtt.

Nyöszörögve csoszogtam oda az ágyamhoz, majd rádölve a párnámba fúrtam a fejem. Teljes csend honolt a helyiségben, ami nem volt éppen javamra, mivel nem akartam gondolkodni az elmúlt eseményeken. Az arcomra szoruló puha anyag miatt elég nehezen tudtam levegőhöz jutni, ezért inkább átfordultam a hátamra, így a plafont kezdtem figyelni. Ebben az ügyben eddig csakis őt okoltam, viszont lehet egyáltalán nem ő a hibás. Igazából fogalmam sincs, összezavarodtam és nem tudom mit kéne tennem annak érdekében, hogy helyre hozzam azt, amit elszúrtam. Pedig ha tudná...

Elhomályosult a látásom, a sós cseppek csípték a szemem. Durván töröltem meg arcomat, nem akartam gyenge lenni. Szipogva ültem fel, karommal fejemet támasztva meredtem magam elé.

Két halk kopogást hallottam, mire még egyszer végighúztam pulcsim ujját nedves bőrömön. Pár másodperc alatt próbáltam magam rendbe hozni annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, hogy ez szinte lehetetlen. Végül feladva az egészet, normál hangerőn kiszóltam, hogy jöjjön csak.

- Szia!- lépett be boldogan Joshua, viszont amint meglátott lehervadt az arcáról a mosoly.- Mi a baj? Te sírtál?- ült le mellém aggódva.

- Majd elmesélem. Talán. Mit szerettél volna?- kérdeztem, miközben egyszer sem néztem rá.

- A menedzser keresett.- nyújtotta oda nekem a kezében tartott telefont.

- Köszönöm, hogy szóltál!- biccentettem és már emeltem is a fülemhez a készüléket, ezzel jelezve felé, hogy ha lehet most menjen ki.

- Jun! Úgy örülök, hogy hívtál!- csendült fel hyung hangja a vonal másik végéről.- Szeretnék egy picit beszélgetni veled.

- Menjek be a kiadóhoz?- dőltem neki a falnak.

- Nem, nem kell. Csupán a Minghaoval közös dalotok felől szeretnék érdeklődni.- mondta, majd a szoba ajtaja ismét kinyílt, ám ezúttal az imént említett lépett be rajta. Csendben leült a saját fekhelyére, velem szemben és ott várt.- Hogyan halad a tánc? Nem akarlak titeket sürgetni, de több mint egy év eltelt az ötlet felvetése óta és nem lenne rossz, ha történne már valami.- nevette el magát kínosan.

- Persze, tudom. Igyekszünk.- rágcsáltam a számat, miközben folyamatosan Minghaoval szemeztem.

- Túl nagy kérés lenne az, ha hétvégére kész lennétek és felvehetnénk hozzá egy MV-t?- hallottam meg a kérdést. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy igen, ez túl nagy kérés, de tudtam, hogy nincs választási lehetőségem.

- Dehogyis. Kész leszünk.- jelentettem ki nagyot nyelve. Lehet ez volt éppen életem legnagyobb hazugsága.

- Csodálatos! Ezesetben hétvégén találkozunk, majd küldöm a részleteket, hogy hol és mikor.- hadarta el, majd le is tette.

Magam mellé dobtam a telefont, majd kérdőn szobatársamra néztem, hogy most mi lesz, közben ő azt sem tudta miről van szó.

- Hétvégére kész kell lennünk.- motyogtam a számat húzva.

- Értem.- bólintott.- Jun!- emelte rám tekintetét újból.

- Nem küldhetsz ki! Ez az én szobám is!- mosolyodtam el pimaszul, hátha ezzel oldom a hangulatot.

- Nem azt akartam, te hülye!- nevetett fel.- Sajnálom!

- Mit?- döntöttem oldalra a fejem.

- Azt, hogy hátráltatom a dolgokat, hogy elküldtelek és hogy téged hibáztatlak.- tördelte az ujjait.

- Lehet jogosan hibáztatsz, akkor amiatt nem kell bocsánatot kérned. A többiért viszont elfogadom.- vigyorodtam el.

- Nem hibáztatlak jogosan, szóval azt is fogadd el!- vágott hozzám egy párnát játékosan.

- Jó, jó, nyugi! El van fogadva.- szorítottam magamhoz párnáját.

- Tényleg nem haragszol?- kérdezte komolyan.

- Én? Rád? Kérlek, hogyan képzeled.- dobtam vissza az ágyneműt.- Még ha haragudtam rád egy kicsit is, egész végig az esküvőnket terveztem.- nevettem fel, aztán kikerekedett szemekkel kaptam fel a fejem. Basszus, ezt most komolyan kimondtam? Ha nem is voltam biztos magamban, az arca mindent elárult; hitetlenkedő mosollyal az arcán várta erre a magyarázatomat.- Vagyis... Ömm, izé...- vakargattam a tarkómat zavartan.

- Mostmár mindegy, már nem tudod visszaszívni.- nevetett fel halkan.- Amúgy is tudtam, hogy szeretsz.

- Mi van?- alig kaptam levegőt és a szívem is ezerszer gyorsabban vert.

- Múltkor mondtad.- mosolygott magabiztosan.

- Jah... Ja. Tudom.- ismertem be, amikor eszembe jutott, hogy legutóbb is kicsúszott a számon ez a szó.- Akkor is képzeletben kb hatszor felakasztottam magam.- pirultam el.

- Aranyos vagy.- kuncogott halkan, miközben feltápászkodott az ágyáról és átjött az enyémre.- És most mi legyen?

- Ilyenkor szoktak csókolózni, nem?- tettem fel a kérdést reménykedve, de tudtam, hogy nem erre céloz. Mindegy, a remény hal meg utoljára.

- Jézusom, nem, nem, nem úgy!- csapkodta a karomat visongva.- A tánccal mi legyen?- túrt bele kócos hajába.

- Én már elmondtam neked, csak éppen magasról tettél rám.- durcáztam ajkamat lebigyesztve.

- Sajnálom!- szorította meg kezemet.- Tehát te csak a szalaghoz ragaszkodsz?

- Igen, de ha nagyon szeretnéd lehet olyan rész is, amikor mindketten elengedjük és szólóban táncolunk.- dobtam be az ötletet.

- Jó! Ez jó!- csillant fel a szeme, majd fejét a vállamra hajtotta.- Csak sikerülni fog...