Blood (Crush 2)

A kezdet mindig nehéz

Az elején szeretnék még köszönetet mondani 0galaxygirl0 barátomnak, aki rávett a folytatás megírására. Kegyetlen zsarolással kezdődött, de már nem szenvedésként gondolok arra, hogy folytatnom kell.

Tán Ferenc Gergő: Egyensúly

A múltban hagytuk a jövőnket,
Felemésztették közös erőnket.
Egyre nehezebb kitartani,
Agyat s szívet szétválasztani.

Agy mondja Á, szív mondja Bé,
A megoldás igaza már a tegnapé.
Egyik szerv a másik ellen, egymásért,
Együtt szenvednek a hamis máért.

Mi van, ha az egyenlet megfordul?
Ha a biztos egyensúly megcsorbul?
Mi van, ha szív mondja Á, és agy mondja Bé?
Mindent eldöntő válasz így már csak a holnapé.

Nehéz a két részt hangolni,
Sebek nélkül magasról landolni.
Ha az egyik fáj, a másik nevet,
Az egyenlet megfordítva is kemény elegy!

Találd meg az aranyközéputat,
Ahol nyugodalmassá válik a tudat.
Ahol a szív jó mértékkel ver,
Ahol a legjobb létformád hever!

***

-Szia szívem! Jól vagy? Találtál valamit?-kérdeztem, vállammal a falnak dőltem, közben szemem sarkából néztem az őrt, aki minden mozdulatomat rezzenéstelen tekintettel figyelte.

-Nem, nem vagyok jól, mert vagy éppen velem. Dolgozom az ügyön, de ehhez idő kell. Ugye nem verekedtél?

Halkan felnevettem.

-Nem, dehogy.-megdörzsöltem a lila zúzódást az arcomon.-Engem vertek meg. Tudod milyen borzalmas volt, hogy nem üthettem vissza?

-Azt elhiszem, de kérlek továbbra is maradj ki mindenből. A jó magaviselet hasznos lehet a továbbiakban.

-Argh jó.-sóhajtottam.-De kérlek igyekezz. Látni akarlak!

-Tudom, tudom. Sajnos szorosabbra fogtak, így nem mehetek meglátogatni téged. Nem bíznak bennem annyira, mint régen.

-Sajnálom, ez az én hibám.-elhúztam a számat.

-Most már mindegy.

-Igaz.

-Leteszem, máris csúnyán néznek rám.-kuncogott.

-Oké, szia!

-Szia, szeretlek!

-Én is.

Ez volt egy héttel azután, hogy a yorki börtön falai közé zártak, igazi őrült gyilkosok mellé. Esténként nem féltem, mert külön cellában aludtunk. Az étkezések viszont borzalmasak voltak, de muszáj volt minden egyes nap a közelükben lennem. Mindenki utált, szerencsétlenségemre nem volt külön női és férfi börtön. Elég kegyetlennek ítéltek meg ahhoz, hogy összerakjanak ezekkel a borzalmas emberekkel. A ruhám ujját lehajtottam, hogy ne látszódjanak az izmaim, szerencsémre elég nagy volt az egyenruha, hogy az esti edzéseim eredménye ne tűnjön fel nekik.

Mindig próbáltam észrevétlen maradni, de ha egyszer valaki belém rúgott, akkor a többiek is kedvet kaptak hozzá. Én meg nem tehettem mást azon kívül, hogy csendben tűrtem. Amikor csak lehetett, akkor a könyvtár polcai között kerestem menedéket. Egy ideig bevált, aztán megtaláltak és mindig ide rángattak, ha meg akartak verni. Tele voltam lila foltokkal, zúzódásokkal.