Blood (Crush 2)

Mindent a cél érdekében

-Mondd, hogy sajnálod!-kiáltottam rá, a cipőm talpával a mosdó padlójához szegeztem.

-Mégis mi vagy te?-farkasszemet néztem a nagyra nőtt albínó férfival, aki éppen a lábam alatt feküdt. Világos bőre tele volt tetoválással, arcát hegek borították. Őszintén, nagyon ronda volt, de ezt eddig nem vettem észre, mert mindig csak az öklét láttam.

-Mondd, hogy sajnálod.-ismételtem el lassabban, hátha így felfogja. Igazából fogalmam sem volt, miért csinálom ezt. Nem is gondoltam komolyan, hogy ráveszem a bocsánatkérésre, mert akkor sem bocsátottam volna meg neki, ha fényesre nyalta volna a cipőmet. Nem ő volt az egyetlen, aki megvert, de ő ütött meg a legtöbbször és ez rettenetes módon tönkretette a büszkeségemet. Nem szoktam a kelleténél tovább verni az embereket, de őt addig akartam rugdosni, amíg el nem ájul. Megérdemelte volna, hiszen ő százszor rosszabbakat is tett velem.

-Ne...mhmhm.-nem tudta kimondani, mert erőteljesebben a torkára léptem és beszéd helyett csak levegőért kapkodott.

-Nem hallottam tisztán.-mosolyogtam rá, tudtam, hogy ez a mosoly a jobb napjaimon elbűvölő lenne, de abban a helyzetben inkább riasztóan nézhettem ki. Méretes ujjaival megszorította a bokámat, jelezve, hogy ha nem kap levegőt, akkor beszélni se nagyon fog tudni. Nem szálltam le róla, de már közel sem nehezkedtem rá annyira, mint azelőtt.

-Sajnálom…-alig értettem mit mond, láttam az arcán, hogy minden egyes betűt borzalmasan nehezére esett kimondani.

-Mégis micsodát?-vigyorogtam rá, élveztem, hogy szenved. Nem szerettem kínozni az embereket, de ő nagyon is megérdemelte, tehát nemigen fogtam vissza magam.

-Ezt te sem gondolod komolyan…-megköszörülte a torkát és dühösen meredt rám.

-Dehogynem.-elvettem a lábam a nyakáról és mielőtt felkelt volna a földről, jó erősen oldalba rúgtam. Hallottam egy undorító reccsenést, de nem érdekelt, mert ez alig volt valami a dolgok közül, amiket tenni akartam vele. Miközben nyöszörögve fetrengett a földön összeverve a saját vérében én megfordultam és elindultam kifelé. Szembe találtam magam néhány bűntársával, de senki sem állt az utamba. Őket is megverhettem volna, de az arcukra kiülő döbbenet és félelem minden pénzt megért.

-Mit bámultok, hah?-nevetve néztem ahogy hátrébb húzódnak, kerülték velem a szemkontaktust. Miután kimentem, még megálltam a fal mellett, hátha elcsípek egy-egy érdekes beszélgetést, de sajnos semmi ilyen nem történt. Síri csendben elkezdték felmosni a vért és összevakarni a sokkos állapotban levő albínó barátjukat.

***

Aznap volt az első olyan ebédem, amit mindenféle idegeskedés nélkül fogyaszthattam el. Senki sem szólt hozzám, nem vágták hozzá a fejem az asztalhoz és nem ültek körbe, mondván, hogy biztosan társaságra van szükségem. Már éppen mentem volna vissza a cellámba, amikor az egyik őr odajött hozzám és mondta, hogy valaki keres. Fogadni mertem volna, hogy a degradált bátyám az, de tévedtem. A telefonban Fred hangját hallottam.

-Annalee, tudom, hogy mire kértél, de már nagyon rég nem hallottalak és minden nap aggódtam, hogy mi lehet veled.

Ennek hallatán csak sóhajtottam egyet és lenyeltem a keserű nevetést.

-Szóval...még mindig ugyanaz a helyzet?

-Igen, de…-nem hagytam, hogy befejezze.

-Pedig tegnap találkoztam az ügyvédemmel, előtte pedig egy nyomozóval. Akkor ezt nem te intézted?

-Tessék? Én nem tudok róla. A nevüket tudod? Utánuk nézek.

-Semmi szükség erre… megbízhatónak tűnnek és lehet, hogy tudnak segíteni.