Túl tökéletes.... ( átírás alatt)

I. rész

A szél lágyan kapott bele borvörös fürtjeimbe ahogy suliból sétáltam haza felé. Meleg volt ahhoz képest, hogy még csak tavaszodott. A fák lágyan lengedeztek a szélben és mosolyogva haladtam az úton ahogy egy ismerõsnek tűnő alak tűnt fel a távolban, de nem láttam jól ki az.

- Aly....- hallottam a bátyám hangját, de távolinak hatott mint ha víz alól beszélne hozzám.

- Adam? - igyekeztem közelebb kerülni a távolban levõ alakhoz de a lábaim mintha a földbe gyökereztek volna.-Nem, ez nem lehet..... Te meghaltál......- könnyek kezdtek égetni a szemem, amik szép lassan utat törtek maguknak és végig folytak az arcomon.

A bátyám előttem állt életnagyságban és olyan volt mint régen, mint az előtt. Adam két keze közé fogta az arcom, majd nagy ujjával törölte le a könnyeimet. Ahogy mindig mikor még kicsik voltunk, és én sírva fakadtam.

- Aly... húgocskám...- ölelt magához. Hangját sokkal tisztábban hallottam. El sem hittem azt, ami éppen a szemem láttára történik. A bátyám itt állt előttem életnagyságban. Barna szemei ugyan úgy csillogtak, mint a baleset napján is. Boldog volt. Barna haja úgy, mint mindig most is tökéletesen volt be állítva, egy fekete szaggatott farmert és egy egyszerû fehér pólót viselt. Sokkos állapotban öleltem vissza, és halkan sírtam a vállán.

- Annyira hiányoztál. - motyogtam a vállába és eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek, de nem az fogadott amire számítottam. Adam kinézete teljesen megváltozott. A szemei korom feketék lettek, fehér pólója több helyen szakadt volt, és arcán öt karmolás nyom szántott végig, az egyik a jobb szemét teljesen eltüntette csak a szemgödre volt meg. Ijedten ugrottam hátra és elvesztve az egyensúlyom estem hanyatt a sárba. Ijedten tekintettem körbe és a környezetem teljesen megváltozott. Egy út szélén voltam, a hajam teljesen az arcomra tapadt a szakadó eső miatt. Pont annak az útnak a szélen meg ha akarnám se tudnám elfelejteni. Félelmemben minél távolabb akartam kerülni a torz alaktól és hátra felé másztam a sárban. A szakadó esőben, Adam egyre csak közelebb lépdelt hozzám. Mögötte pedig egy feje tetejére borult autó állt az út közepén ki tört szélvédővel. Pár méterre a kocsitól az út közepén egy narancssárga virágokkal díszített ruhát viselő női alak feküdt mozdulatlanul, teljesen képtelen testtartással. Azonnal felismertem azt a ruhát. Tőlem kapta a szülinapjára még két éve.

- Anya! - visítottam, miközben csillapíthatatlan zokogás lett úrra rajtam. Tovább hátráltam a sárban, míg egy fának nem ütköztem, s ijedten néztem az addigra felém tornyosuló édes testvéremre.

- Látod őt Aly? Látod mit tettél a saját anyáddal! Megölted őt! - ordibált miközben leguggolt elém és véres kezével kényszerített, hogy a halott anyámat nézzem. - Megölted őt, és engem is Aly. - a hangja ijesztően nyugodt volt és minden szőrszál állt tõle a hátamon. - Mindkettőnket hideg vérrel lemészároltál! Ideje, hogy megtapasztald azt a fájdalmat, amit ő érzett, mikor a lánya kitépte a torkát! - az ijesztő nyugodtságnak nyoma sem volt újra tajtékzott a dühtől mintha minden csakis az én hibám lenne. Elengedte az arcom, lendülettől pedig a fejem a hátam mögött lévő fának koppant. A látásom egy pillanatra elhomályosult, és minden összefolyt a gondolatim között, azt se tudtam hol vagyok hírtelen csak egy dolgot láttam tisztán. Anyukám holtestét.

- Nem, az baleset volt. - szipogtam kétségbeesetten miközben könnyeim elkeveredtek az esővel és a sárral, ahogy végig folyva a nedves arcomon lehulltak a földre.

- Ezt szerinted mi okozta? - ragadta meg ismét az arcom és kényszerített, hogy a szemebe nézzek- Hmmm?! Mi Aly?! Szerinted mi?! - hangja hisztérikus és dühös volt egyszerre. Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz és úgy zokogtam tovább. - Néz rám! Nézd meg mit tettel a saját bátyáddal! Nézd meg! - kezeimet a fülemre tapasztottam és egy mondatot ismételgettem: