Túl tökéletes.... ( átírás alatt)

II. rész

A sulim utcájába fordulva rántottam egyet a táskám pántján, hogy ne csúszon le onnan. Megtorpanva figyeltem a messziről a befelé szállingózó embereket, ahogy megállnak egy-egy kisebb, nagyobb csoportnál és mosolyogva, egymással lepacsizva köszöntik egymást, vagy éppen csak figyelmen kívül hagyva mindenkit, szem forgatva kerülgetik az összeverődött társaságokat, és próbálnak bejutni az épületbe. A beszélgetés zaját néha egy harsányabb nevetés zavarta meg, mindenki élte tovább az életét, és a suli maradt az, ami maradt, csak számomra állt meg az idő félévvel ezelőtt. Pár tincsemet a fülem mögé igazítva pillantottam oldalra, ahonnan közeledő hangokat hallottam meg. Pár évfolyamtársam sétált felém, és láttam ahogy óvatosan megbökdösik egymást rám felhívva a figyelmet. A beszélgetésük egyből elhalt ahogy tudatosult bennük ki is vagyok. Síri csendben haladtak el mellettem, engem tisztes távolságból két oldalra kikerülve. Az egyikük ajkát egy halk "szia" hagyta el, én pedig kedvesen elmosolyodtam, vagyis igyekeztem és valami köszönés félét motyogtam.

Kis város lévén rövid időn belül én lettem a lány, aki egy borzalmas autóbalesetben elvesztette mindenét, és a nagynénje neveli mert az apja még kiskorában eltűnt az életéből és sose látta őt viszont. Habár nem is él tisztán az emlékeimben az apám abból, amit anya és a bátyám mesélt, a születésem után nem sokkal összecsomagolt és eltűnt minden különösebb ok nélkül. A szél megint a szemem elé fújta az előbb eligazított tincseim így észhez térve a bambulásból, ismét a suli felé néztem, ahonnan nem hallatszott már annyi beszélgetés, csak egy csapat felém pillantgató szempárt láttam. Mindenki meg akart győződni róla, hogy tényleg olyan nagyon különleges az a dolog, ami nem messze az épülettől tisztes távolságból figyelte az iskolát és őket.

Úgy éreztem magam, mint a katasztrófa turizmus áldozata, ahol én magam voltam a totális katasztrófa, ami ellen nem igazán tudtam mit tenni. Én voltam a látványosság, pedig nagyon nem akartam az lenni, csak túl akartam élni egy napot aztán pedig egy következőt, és így tovább amíg nem jön egy nálam nagyobb szenzáció, vagy csak simán feledésbe merül minden és újra az a lány lehetek, aki voltam, legalábbis részben. Egy a sok közül, aki nem kelt feltünést és beleolvad a tömegbe ahogy mindig is. Aztán történt, ami történt és hirtelen én voltam a suli legnagyobb látványossága, mégsem tudtak velem mit kezdeni. Nem tudták, hogy mit is mondjanak vagy kell-e egyáltalán bármit is mondaniuk, hisz nem ismertek se engem igazán, se a családomat. Ez egészen addig fajult, hogy én nem voltam hajlandó a tavalyi év végén lévõ utolsó két hétben bemenni. Egy héttel a kórházból való távozásom után besokalltam a szánakozó pillantásoktól és nyomasztó csöndtől, ami minden alkalommal végig kísért a suli folyosóján. Végül Anni néni volt, aki előállt bármilyen megoldással is, ő tanácsolta, hogy legyek magántanuló, ha csak a végzős évem első felében is, és addig lecsengene ez a dolog. A suli felé közeledve, néhányan észbe kapva inkább bementek az épülete, vagy azért, mert nem akarták a helyzetet még kínosabbá tenni vagy azért, mert nem tudták mit is tegyenek pontosan, ezért a legalapvetőbb emberi reakció szerint cselekedtek, inkább kihátráltak egy olyan helyzetből, amivel nem tudtak mit kezdeni.

Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a kíváncsi tekinteteket, amik végig kísértek az ajtóig. Hallottam ahogy összesúgnak a hátam mögött, nagy levegőt véve löktem be a suli ajtaját, felkészülve arra, hogy itt is végig kisérnek a kíváncsi szemek, de senki sem foglalkozott azzal, hogy itt vagyok. Két lány felém nézve kedvesen elmosolyodott de ez volt minden reakció. Mintha teljesen más világ lenne az ajtón belül es kívül. Teljesen nyugodtan indultam el az osztályunk felé és nyitottam be a teljesen üres terembe, majd foglaltam el a leghátsó padot. Pár perc elteltével néhány osztálytársam nyitott be a terem ajtaján, és Emi nagyon lelkesen magyarázott valamit.