Szárnyak nélkül

1. fejezet

A sötétségbe borult szobámat csak az ablakon át beszűrődő utcai lámpafény világította meg. Egy kis idő elteltével a szemem hozzászokik a sötétséghez, de még így is mindent csupa homály borított. Az elmúlt hét évnyi szolgálatomnak és a hajnali négykor történő keléseimnek köszönhetően volt elég alkalmam megjegyezni, mi hol található a szobámban, így a sötétben még csak tapogatóznom sem kell, sőt, még a kislámpát se kell felkapcsolnom, egyszerűen tudom, mit hol keressek anélkül, hogy felbuknék valamiben. 

Már egy ideje a plafont bámultam, majd az órámra néztem. 2:58. Ideje felkelni. Gyorsan kipattantam a kényelmetlen, nyikorgó ágyamból, és imádkoztam, hogy fel ne keljenek a többiek. Ha így is történne, nem az én hibám, hanem az ágyé. De persze ezt a kifogást nem mondhatom... A Morgan család szerint egy szolga csak hazudni tud. 

Igen, szolga vagyok.

Ahogy rajtam kívül sokan mások is, akik velem egykorúak, de a kiskorúak száma sem kevés. 

Emeraldale-ben az élet csupa kín és gyötrelem, borzalmas szenvedés. Az emberek éheznek, gyilkolnak és szenvednek. Nincs boldogság. Nincs szeretet. Nincs élet. Helyette zsarnokság, hatalomvágy, gyűlölet szállta meg az országot.

Árva vagyok és szolgalányként dolgozok egy arisztokrata családnál, ahol mostohául bánnak velem. Tíz éves voltam, amikor hozzájuk kerültem. A hírhedt Morgan család, melyet hat tag képvisel: a szülők és négy gyerekük. A napjaim túlságosan is lassan telnek. Hajnali négykor kelek,ötkor már a konyhában kell szorgoskodnom, majd kitakarítanom a szobákat, beágyazni mások helyett, a kutyát el kell vinnem megsétáltatni,fél nyolckor pedig indulhatok iskolába a mostohákkal. Pontosabban mindig pár perccel később vagy előbb indulok el, mint ők, mivel a családjuk szolgalánya vagyok, nem mutatkoznak velem, úgy tesznek mintha nem is ismernének. A tankönyveimet használtan kapom, a ruhákat Lydiától és Hannától. A kinőtt, kopott ruhákat. Néha én magam is megdöbbenek, hogy egyáltalán kapok tőlük bármit, még ha az használt is. Ételt nem sokat kapok, legtöbbször megelégelem az otthoni étkezések után meghagyott kevéske maradékkal, illetve az iskolán kapott menzával. Nekem csak ez jutott.

Mióta az ország elvesztette a Slyetharside elleni háborút (erről országunkban soha senki nem beszél), a királyságunk elbukott, és kialakult a botrányos anarchia. Persze a nemesek élnek-virulnak, de mindenki más rajtuk kívül keservesen kevés fizetést kap, rengetegen éheznek és utcára kerülnek,illetve a lánygyermekeket tíz éves koruktól szolgalányoknak küldik egy-egy arisztokrata családba, míg a fiúk paraszt munkát végeznek, tizennyolc éves korunk beteltével pedig szakmát tanulhatunk és a szolgálatunk is véget ér. Viszont én kivétel vagyok. Mivel árva vagyok és nincs gondviselőm, ezért a család, akinél szolgálok, dönti el hogy mikor akar szabad utamra engedni, de ha úgy dönt, hogy örökké nála kell dolgoznom, akkor ez így is marad. Az élet igazságtalan. És a legrosszabb, hogy hiába leszek egyszer felnőtt, hiába nem kell már akkor a gondviselő engedélye, beleegyezése, akkor sem én döntök. És a Morgan családot ismerve, én örökké szolgálni fogok. Mosogathatok, sepregethetek a konyhában, takaríthatok a házban, amíg egyszer csak meg nem halok. De én világot akarok látni, tanulni szeretnék és elvégezni a Művészeti Egyetemet. Imádok festeni, rajzolni, énekelni, olvasni, írni és... mindent, ami művészet.

De azért reménykedni ér, nem? Reménykedni egy jobb jövőért...Hogy talán, egy csoda folytán az országban az emberek nem szenvednek többé, hanem boldogan élik le az életüket szeretteikkel.

Amíg ilyen gondolatok cikáztak át az agyamon, azt vettem észre, hogy hat perce múlt fél öt, és azon kívül, hogy felöltöztem (egy kopott farmert és egy egyszerű szürke garbós pulcsit vettem fel, ami egykor Lydiáé volt), még sehol sem tartok. Gyorsan (és csendben) lerohantam a lépcsőn, majd egyenesen a konyhába mentem, hogy reggelit csináljak a családnak.