Szárnyak nélkül

Hét évvel ezelőtt

A vízcseppek egymás után gördültek le az ablakomon. Amilyen gyorsan érkeztek az üvegre, ugyanolyan sebességgel csordultak is le. Nem tudom, hogy mióta ülök itt, az ablakpárkányon és nézem keserű ízzel a számban az odakint történő eseményeket.

Az ég szürke volt, az eső szemerkélt, mely által kisebb pocsolyák keletkeztek az utakon, az emberek pedig gyilkoltak és haldokoltak. Mindenhol őrök és katonák próbálták menteni a menthetőt, de sikertelenül. A nép lázadt, dühöngött. Voltak, akik a nemrégiben meggyilkolt királyunk nevét kiáltották, és akadtak olyanok is - a nemesek -, akik újabb és újabb gyilkosságokkal némították el az igazságot és egyenlőséget követelő parasztokat. Néha el kellett, hogy takarjam karommal a szememet, ha nem akartam szemtanúja lenni a véres és gyomorforgató gyilkosságoknak.
Az utca és a főtér vérben fürdött, mely több ember (?) keze művének volt köszönhető.

Féltem.

Nem értettem, miért csinálják azt, amit, hová lett a jó modor, a tisztelet és a szeretet. Bárkinek az arcára néztem, csak gyűlöletet és haragot véltem rajtuk felfedezni. Az emberség egy halovány nyoma sem maradt meg bennük, helyette félelmetes és undorító lényeknek gondoltam őket. Rosszabbak voltak, mint a gonosz főszereplő a mesében. És ami a legijesztőbb az egészben, hogy az arisztokraták nem csak a paraszt férfiakat, hanem a nőket és gyerekeket is bántalmazták, bárkit, aki a szemük elé vagy a kezük ügyébe került.

Vajon a többi városban is ilyen borzalmas dolgok történnek, mint itt, Slyetherside-ban? Emeraldale lakosai gyilkosokból és gyűlölködő, hatalomra éhes emberekből fog állni?

A nővérektől tudtam meg, hogy két napja a nemesek fellázadtak, és követelték hogy a király mondjon le a trónról, de mivel ez nem történt meg, az egyik lázadó csoportnak sikerült betörnie a kastélyba, és az egyikük megölte a királyt. Az arisztokraták átvették a hatalmat az ország fölött, a parasztok rabszolgasorsra lettek kényszerítve. Milyen érdekes, hogy míg ilyen szörnyű dolgok történnek odakint, én az árvaházban töltöm napjaimat, és azt gondolná az ember, hogy biztonságban érzem magam, de valójában nem így van. Félek, és mindig arra gondolok, hogy mikor törnek be a gonosz arisztokraták az árvaházba, ölik meg a nővéreket, és minket, gyerekeket. Persze gondolataimat nem osztom meg társaimmal, nehogy megijesszem őket...

Viszont most már félelem helyett izgalom járta át testemet, ugyanis ma jön értem az örökbefogadó családom. A nővérek szerint ha jól viselkedem, nem lesz gond, csak mindig fogadjak szót a szülőknek, mostohatestvéreimmel pedig próbáljak meg jó kapcsolatot kialakítani.

Nem szeretnék új családot. Nem bízom az idegenekben. A nővérek társaságát, gondviselését szoktam meg.

Félek a változásoktól.

Lehet, hogy nem ismerem a szüleimet, de senki nem helyettesítheti őket. Senki. Kezemet a nyakamban lógó nyakláncra helyeztem, melyen egy ezüst, angyalszárnyat ábrázoló medál van. Számomra ez jelenti azt, hogy anyu velem van és vigyáz rám, védve és biztonságban vagyok. A nyakláncon kívül van egy félbetépett fotóm, amin anyu szerepel, karjaiban engem tart, gyönyörű mosolyt villantva rám. Haja tejszőke, szinte már fehér, szeme pedig tisztán ragyogó égkék színű. Viszont a fénykép másik fele hiányzik. És van olyan egy érzésem, hogy a hiányzó képdarabkán apu szerepel. Róla semmi emlékem nincs. A nővérek viszont ismerték valamennyire, és meséltek róla, ilyenkor pedig nem tudom eldönteni, hogy örüljek, amiért több információt tudok meg apuról vagy legyek szomorú, amiért nem ismerem és soha nem találkoztam vele, soha nem láttam őt. Általában ha arról kérdeztem a nővéreket, hogy hogy nézett ki, azt mondták, már nem nagyon emlékeznek rá, mert csak anyával tartották rendszeresen a kapcsolatot, apával kétszer, ha találkoztak. Aztán jön a témaelterelés. Én pedig nem faggatom tovább őket, de legbelül nagyon is zavar, hogy nem akarnak beszélni róla.