Szárnyak nélkül

2. fejezet

Egy tíz perces séta után Adammel megérkeztünk a Sleatherside Gimibe. Annak ellenére, hogy örülök, amiért elszakadhatok a Morgan családtól pár órára és tanulhatok, a többi arisztokrata elől nem menekülhetek.
Ők mindenhol ott vannak.
Nincs olyan nap, hogy ne gyaláznának meg undok módon valakit a szolgasorsra jutottak közül. Mi, védtelenek pedig mindezeket csak csendben tűrjük. Sokan már feladták, hogy valaha is újra ugyanolyan szép életünk lesz, mint amilyen egészen hét évvel ezelőttig volt.

Sokszor hiányzik az árvaház, ahogy Julia és Diana néni is. A kedves, szeretetteli mosolyuk csak szebbé varázsolták a náluk töltött viszonylag boldog napjaimat. Persze, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna a szüleimre, viszont a nővéreknek köszönhetően mindig sikerült valamivel elfoglalnom magam és ezáltal kevesebbet gondolnom anyuékra.
Az árvák többsége nem igen szeretett velem barátkozni, mindig furcsállták, hogy sokat olvasok és minden érdekel, amiről hallok és amit látok.
Bár voltak játékbabáim egy árvaházat támogató alapítványnak köszönhetően, mégsem játszottam velük, helyette inkább a nővérekkel társasoztam, elvittek kirándulni olyan gyönyörű szép helyekre, amelyekről rajtunk kívül senki más nem tud, hogy létezik. Egyszerűen imádtam kirándulni! Ilyenkor minden gondomst és bánatomat magsm mögött hagytam és a természet adta csodákban gyönyörködtem.

És sokat segítettem Diana néniéknek a konyhában, főleg amikor valami finomat sütöttek. Tény, hogy  legtöbbször a ,,megmaradt csokimassza kikanalazása a tálból" módszeremet vetettem be, mint segítség...Mindenesetre sosem haragudtak érte.

Mióta a király hatalmát a nemesek vették át, mindenki élete megváltozott, köztük az enyém is. Már nincsenek mellettem a nővérek, Morganék meg sem engedik, hogy meglátogassam őket. Fogalmam sincs, mit tehetnék, hogy ez másképp legyen. 

A Sleatherside Gimi első éve is egy hatalmas kihívás volt az arisztokrata diákoknak köszönhetően. 
Én próbáltam mindig láthatatlannak tűnni, ezzel elkerülve a konfliktusokat. Egészen a mai napig.

Amikor beléptünk az aulába, a szokásos iskolai élet fogadott. A harsány, jókedvű diákok a padokon ülve és a körülötte beszélgető társaság voltak azok, akiket a hozzám hasonlóaknak kerülniük kellett. És a szekrények mellett meg-meglapulók, csendesebbek voltak azok, akiknek nem adatik meg az a lehetőség, ami az előbb említetteknek igen. 

- Szia, Celeste!  - szólalt meg hirtelen valaki a hátam mögül, aminek következtében majd' kiugrott a szívem a helyéről, annyira megijedtem, és pár másodpercnyi sokk után megpördülve a tengelyem körül, Sarah barátnőmmel találtam magam szemben.

- Sarah! Máskor légyszíves ne hozd rám a frászt, annyira megijesztettél, hogy azt hittem, itt kapok szívinfarktust! - ,,szidtam" le, miközben köszönésképpen szorosan megöleltük egymást, magamba szívva ruhájának finom vanília illatát. - Mint egy szellem, úgy közlekedsz... 

Miután Adammel is jó barátokhoz híven köszöntötték egymást, Sarah felém fordult:

- Ne haragudj, Celeste, nem állt szándékomban rád hozni a frászt....de azért vicces volt így látni téged... - nevetett jóízűen. Jó érzés volt nevetni látni Sarah-t, aki egyébként egy gyönyörű és mindig optimista lány. Külseje irigylésre méltó: magas, kicsit teltebb alkat, ami neki nagyon jól áll, dús szőke haja a derekáig ér, zöld szemei pedig csak úgy ragyognak.

- Ez nem vicces! - fontam karba a kezem a mellkasom előtt és tettettem sértődést. Egy ideig próbáltam komoly arcot vágni, de nem bírtam tovább, és barátnőmmel egyszerre elnevettük magunkat. 

- És én még ennyi év után se vagyok képes megérteni néhány furcsa szokásotokat... - fogta a fejét Adam mosolyogva. - Sőt, az esetek kilencvenkilenc százalékában nem értelek Titeket...