Remények

1.rész

Kristin

...angol házi. Hogy én mennyire unom már ezt. Abba a magyarországi gimnáziumba ahova most járok, szinte mindenki angolul tanul, ezért én is ezt vettem fel idegen nyelvnek. De nekem ez nem nehéz... Tudniillik 7 éves voltam amikor Japánba kerültem, és egészen 11 éves koromig ott éltem. Mivel előtte csak az angolt ismertem, ezért addig, amíg meg nem tanultam a japán nyelvet, kénytelenek voltak velem az emberek angolul beszélni. Tudom, hogy ez így eléggé bonyolult, szóval egy kicsit mesélnék magamról.

A nevem Kristen, 18 éves vagyok, és az most töltöm az utolsó évemet a gimiben.
Angliában születtem, viszont a szüleim magyarok voltak, és egymás között mindig magyarul is beszéltünk. 6 éves koromban ők meghaltak egy autó-balesetben, amikor az egyik korcsolyaversenyemre mentünk Japánba. Nem voltak rokonaim, így egy ottani árvaházba kerültem. Mindösszesen 1 évig voltam ott, utána befogadott engem egy japán házaspár, és velük el is költöztem Sendai-ba. Aztán 11 évesen közölték velem, hogy megint máshova kerülök. Kiderült, hogy a szüleim barátai lerendezték, hogy a gyámságukba kerüljek. Nem mondom, hogy nem örültem neki...hisz amikor a szüleim éltek, nagyon sok időt töltöttem velük. Ha anya és apa nem ért rá, mindig ők vigyáztak rám. Viszont 4 évet töltöttem Japánban, nagyon sok helyet és embert ismertem meg. Féltem, hogy elfogom őket felejteni. Féltem, hogy ők is elfelejtenek engem.
Természetesen mára már rájöttem, hogy azokat, akiket szeretek, soha nem fogom tudni elfelejteni.

...

– Biztos vagyok benne hogy nagyon ügyes leszel kicsim.
– Köszi apu. Ugye majd néztek engem? – kérdezem, miközben a mellettünk elsuhanó tájat nézem. Nem láttam még soha ehhez foghatót. Mindent hó borít, a fák törzsét pedig megcsípte a dér, így azok teljesen egybeolvadnak a fehér tájjal.
– Hát persze, ki nem hagynánk – fordul hátra hozzám anyu és biztatóan rám mosolyog. Látom a szemében hogy mennyire büszke rám. A pillanatot apa szakítja félbe azzal, ahogyan az ablakon kifelé mutogat.
– Nézd csak Kris (írói sz.: Kristen beceneve Kris)! – Arra pillantok, amerre mutat. Egy hatalmas, befagyott tó áll mellettünk. – itt aztán lenne hely korizásra.
Tényleg így van. Ez a tó vagy kétszer akkora, mint az otthoni gyakorlópályánk. Pedig azért azt se mondanám kicsinek. Visszafelé jó lenne rajta menni pár kört...
– Kristin ki ne találd! Látom én, hogy min gondolkozol. Nincsen még annyira hideg, hogy rendesen be tudjon fagyni egy ekkora tó. – Igaza van anyának. Azt meg nem akarom, hogy összeszakadjon alattam.
– Igen-igen, igazad van. – Fordítom vissza a tekintetem a tóról.
Hirtelen egy hangos dudaszót hallok, látom, ahogyan lesiklunk az útról egyenesen a jégre, hallom anya kétségbeesett kiáltozását, és látom, ahogyan apa mozdulatlanul ül, fejét a kormányra hajtva.
Minden olyan gyors. Mi történik? A jégen csúszunk a kocsival, aztán meghallom, hogy anya nekem mondd valamit.
– Kris ki kell nyitnod az ajtót! Nyisd ki és mássz! – Látom a tekintetében hogy mennyire rémült. Én is az vagyok. Másszak ki? Akkor velük mi lesz? Apa! Miért nem mozdul?
Anya hátrahajol az ülésen és elkezd lökdösni. Végül azt teszem amit mondd. Miközben nyitom azt ajtót, hallom, ahogyan megreccsen valami. A jég az. Ez azt jelenti hogy be fog szakadni? A kocsit biztosan nem fogja elbírni. Ki kell jönnie apának és anyának is. Már kint vagyok a kocsiból, de visszafordulok, megragadom apa vállát és elkezdem lökdösni. Nem ébred fel. Anyára nézek. Csak arra figyeltem, hogy apa felébredjen, ezért eddig meg se hallottam azt, ahogyan anyu szólongat engem és azt ordítja, hogy most azonnal el kell innen mennem.
Érzem, hogy süllyed a kocsi, ezért reflexből kilépek belőle és a jégen találom magam. Látom, amint körülöttünk több kocsi és ember áll az úton, telefont fogva a kezükben. Mindenkinek ijedt vagy éppen kétségbeesett pillantása van. Páran egy hosszú kötelet fognak, amivel gondolom, ki akarják húzni a kocsit. Több szájról le tudom olvasni, hogy éppen kiabál valamit a másiknak, de nem hallok semmit. Ezeket a dolgokat magam körül csupán tompán érzékelem. Csakis arra tudom a figyelmemet fordítani, hogy nézzem, amint süllyed a kocsi...és vele együtt a szüleim. A repedés a kocsi körül egyre nagyobb lesz, és azt veszem észre, hogy mindjárt elér hozzám. Tudom, hogy akármennyire is bepánikoltam, muszáj innen elmennem, különben én is elsüllyedek. Még sosem féltem ezelőtt ennyire a jégen...

...

Már megint ez az álom. 12 éve történt, és még mindig, legalább havi egyszer újra álmodom a halálukat. Miközben ezen gondolkoztam, észrevettem, hogy az angol füzetem leesett a földre.
Unott arccal felvettem, és befejeztem azt a feladatot amit még korábban elkezdtem.
Mire kész lettem, már vacsoraidőhöz közel jártunk így lementem a konyhába megnézni, tudok-e valamit segíteni. Amint az utolsó lépcsőfok is megnyikordult alattam Ann rögtön letámadott. (Anne, és a férje Geri, a szüleim barátai voltak, és mint mondtam 7 éve velük lakok).
– Kris, megterítenél légy szíves? Egyébként hallottad? Nyílt egy új ruhabolt a közelünkben. Majd valamikor elmehetnénk shoppingolni egyet. Amúgy sütöttem csoki tortát. Muszáj lesz belőle enned, ez egy új recept. – Kíváncsi vagyok, hogy mi volt eddig a leghosszabb idő, amit csendben tudott tölteni. Ne értse senki félre, szeretem őt, csak a tempója nekem túl pörgős.
Végig kellett először gondolnom, hogy miket is kérdezett és csak ezután tudtam válaszolni.
– Igen, megterítek. És igen, hallottam, viszont így is sok ruhám van, nincs szükség még többre. A csoki torta meg... emlékszek még a múltkorira. – Ann jókat szokott főzni, viszont a sütijei...
– Jaj, ne csináld már ezt! Biztos vagyok benne hogy ez most finom lett. Vagy legalábbis finomabb...
Jobbnak láttam ha ezt a témát nem feszegetjük tovább. Egy nagyon-nagyon ijesztő jelenség az, amikor Ann mérges.
– Egyébként Geri merre van? Ilyenkor már itthon szokott lenni, nem? – Tereltem arrébb beszélgetésünk irányát, miközben levettem a pult fölötti polcról a tányérokat, a fiókból pedig az evőeszközöket.
– Bent kellett maradnia egy kicsit tovább az irodában, de most beszéltem vele nemrég, és azt mondta hogy vacsira itthon lesz.
– Értem. Mostanában olyan sokat dolgozik... – Miközben beszéltünk, meg is terítettem, így leültem az asztalhoz, és onnan néztem, ahogy Ann a kaját készíti elő.
– Igen, de azt mondta, hogy kapott egy asszisztenst. Ez biztos megkönnyíti majd a munkáját. – Mosolyogva bólintottam. Szinte végszóra nyílt ki az ajtó, és lépett be rajta Geri.
– Sziasztok! Hmm de jó illatok vannak. Ledobom a cuccaim és ehetünk.
Miután Geri is elkészült, leültünk az asztalhoz és nekikezdtünk az ételnek.
Láttam, ahogy néha mindent tudó arccal egymás felé pillantanak. Nem fordítottam ennek különösebb figyelmet egészen addig, amíg meg nem tudtam, hogy miért tették ezt.

Sziasztok! Ez az első történet, amit írok, szóval biztos nem lesz tökéletes, de próbálok nagyon figyelni a helyesírásra és a fogalmazásra is. Ha még is találtok benne valamilyen hibát, akkor megköszönném, ha szólnátok érte hogy ki tudjam javítani. Bármilyen jellegű észrevételt, építő jellegű kritikát és tanácsot szívesen fogadok.
Terveim szerint heti 1-2 fejezetet fogok majd kitenni.
Ha elolvastátok, akkor kérlek hagyjatok magatok után valami nyomot, kíváncsi vagyok hogy kinek hogy tetszik.