Remények

3. fejezet

Yuzuru

Hogy lehet ennyire túlfűteni egy gépet? Amikor leszállok biztos megfogok majd fagyni. – gondolkoztam magamban, miközben egy Magyarországra tartó repülőn ültem. – Bár fogalmam sincs, hogy milyenek a telek ott ahova most tartok. De már csak egy óra és megtudom.

– Yuzuuu! Megérkeztünk, ébredj!
Az edzőm hangja ébresztett fel. Elkezdtem nyitogatni a szememet, és szép lassan észleltem hogy hol is vagyok éppen. Magyarországon. Na jó, pontosabban még mindig egy repülőn ültem, nem mellesleg egy igazán kicsavart pozícióban.
– Rendben-rendben, felébredtem. Mehetünk. – mondtam, miközben Brianhoz, az edzőmhöz fordultam.
Ő eléggé értetlen fejet vágott, amit először nem tudtam mire vélni. Ó, hát persze! Japánul beszéltem. Sajnos még mindig nem nagyon szoktam meg az angolt, és igaz, hogy Briannal már megtudom magamat értetni, de ahogyan felébredtem, nem gondolkoztam rajta hogy milyen nyelven is kéne megszólalnom. Magától jött a japán.
– Ó, bocsánat! Csak annyit mondtam hogy mehetünk. – szólaltam meg immár angolul.
Amikor leértünk a gépről elmentünk megkeresni a csomagjainkat. Miután sikeresen becserkésztük a bőröndöket a futószalagon kérdőn fordultam az edzőm felé.
– Na és most merre tovább?
– Azt mondta az iroda akikkel egyeztettem hogy kijön elénk a fogadó család. Már csak meg kéne őket találnunk.
– Az jó, de hogyan is?
– Mivel mi nem tudjuk, hogy merre kéne elindulnunk szerintem csak várjunk itt. Aztán ha nem jönnek akkor tudok telefonálni az irodának hogy segítsenek nekünk.
– Szóval akkor állunk és várunk?
– Pontosan.
Ezek után nekidőltem a csomagomnak és elkezdtem gondolkodni. Remélem jól megleszünk azzal a családdal akikkel élni fogok. Mi van ha nem fognak majd szeretni? Hiszen ez előfordulhat, és attól még együtt kell majd élnünk. És hogy fogok velük beszélni? Magyarul nem tudok, az angolomat meg elég nehezen szokták megérteni. Nem baj, majd mutogatok nekik...
– Brian! Tudsz valamit azokról akikkel együtt fogok majd lakni? Jó lenne legalább a nevüket megtanulnom mielőtt találkozom velük.
– Nem sokat tudok én se. Viszont azt igen, hogy direkt egy olyan családhoz kerülsz akiknél van egy japánul tudó lány. Szóval a beszéd miatt nem nagyon kell aggódnod.
Ennek nagyon örültem. Amúgy is nagyon ritkán találkozom olyanokkal akik beszélnének japánul.
– Yuzuru Hanyu és Brian Orser? – kérdezte tőlünk angolul egy harmincas éveiben járó nő. Mellette állt egy férfi is, aki szintén minket nézett. Bólintottunk, mire bemutatkozott.
– Ann Smith vagyok, ő pedig – mutatott a mellette állóra – Geri Williams a férjem. Örülök hogy találkoztunk, már nagyon vártuk az érkezésed. – mosolygott rám kedvesen.
Igaz, hogy már tudták hogy kik vagyunk, de azért udvariasságból mi is bemutatkoztunk Briannal. Kitöltöttek pár lapot az érkezésünkkel és az ittlétünkkel kapcsolatban, utána pedig elindultunk a kijárat felé.
– Van egy fogadott lányunk is, viszont ő sajnos nem tudott kijönni. De majd vele is fogsz találkozni. – mondta Ann. Vagyis azt hiszem így hívják.
– Hmm, rendben. – Gondolom ő volt az a lány akiről Brian is beszélt.
Amikor kiértünk láthattam hogy mindent hó borít. És tényleg nagyon hideg volt. Vagy legalábbis én így éreztem, mivel nem nagyon bírom a hideg időt.
A parkolóban a sok kocsi között megálltunk egy sötétkék színűnél, és elköszöntünk Briantól, mivel ő taxival ment el egy hotelba. Beszálltunk a járműbe, én pedig a mellettünk elsuhanó várost néztem. Illetve csak néztem volna.
– Yuzuru, mennyire vagy fáradt? Arra gondoltunk Annal, hogy elmehetnénk a korcsolyapályára. Úgyis sokat lennél ott, szóval legalább körbe tudnád járni. Kristent is fel tudnánk így venni amikor vége lesz az órájának. De ha az utazástól elfáradtál akkor csak mondd és megyünk is haza.
Percekbe tellett mire az agyamba össze tudtam rakni hogy körülbelül mit is mondhattak nekem. Ez nem is jött teljesen össze, de a lényeg szerintem megvan. Meg kéne néznem a kori pályát. De hallottam egy nevet is, viszont azt már nem értettem hogy vele mi is van.
– Kristen? – kérdeztem.
– Ó, bocsánat hiszen nem tudod ki ő. A fogadott lányunk Kristen, és éppen a pályán van edzése.
Nagyjából értettem hogy mit mondott Ann. Akkor ezek szerint Kristen is műkorizik? Nem akarok kíváncsiskodni szóval ezt a témát inkább hagytam. Majd meg tudod mindent.
– Szóval mehetünk?
De miért is kell ehhez az én beleegyezésem? Betudtam annak, hogy az előző mondatokat normálisabban kellett volna lefordítani a fejemben, és akkor ezt is értettem volna. Nem agyaltam ezen tovább, inkább csak beleegyezően bólogattam.

Kis idő múlva leparkoltunk egy nagy épület mögött, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk az előttünk lévő kétszárnyú ajtó felé.
Miután benyitottunk, egy folyosón kezdtünk el egyenesen menni, és pillanatok múlva a recepciónál találtuk magunkat.
– Szia! Kristennek tart még az edzése? – kérdezte Ann a pult mögött ülő sráctól.
– Jaja, tart még. A kiscsaj kb. fél óra múlva végez. De menjetek, lessétek meg.
– Kösz, Don. – Oké, akkor most már a nevét is tudom. Elég furán beszél, de kedvesnek tűnik.
Továbbmentünk a folyosón, elfordultunk jobbra, és elmentünk az öltözők mellett is. Ezek után ahogy bementünk egy ajtón a lelátóhoz érkeztünk.
A fülemet rögtön megcsapta az ismerős zene. A Rómeó és Júlia zenéje szólt, amire én is korcsolyáztam a 14-es olimpián. Megálltunk a lelátó tetején, és onnan néztünk a pályára. Nem csak a zene egyezett. Ahogy néztem a pályán egyedül lévő lányt, elkezdtem felismerni a mozdulatait. Egy az egyben az én kűrömet táncolta. Teljesen megbabonázott a mozgásával. Egy egész történetet leírt a lépéseivel, és teljesen át adta magát a zenének. Már a kűr vége felé közeledett, de hirtelen abba maradt a zene, és egy magas, izmos fiú ment a pálya szélére. Angolul szólalt meg amin csodálkoztam is, de legalább értettem mit mond.
– Szivi, mért gyakorolsz még mindig? Most már mi jövünk. – Mutatott a hoki ütőjére.
Odasiklott a lányhoz, és azzal a lendülettel amivel oda ért, meg is csókolta volna, ha Kristen nem kerüli ki őt.
– Most ezt miért kellett? Mát csak fél perc volt a programból, és tudod amúgy is, hogy utálom ha zavarnak korizás közben.
– Naa, azt ne mondd hogy én zavarlak.
A fiú újra odacsúszott a lányhoz, megfogta a derekát, és rátapadt ajkaira. Nekem muszáj volt tekintetem levenni róluk. Nem értem miért, mivel azért én se voltam már olyan ártatlan tini...
Amikor elváltak egymástól akkor a fiú újra megszólalt.
– Versenyzünk?
– Úgy is mindig te nyersz.
– Igen? Akkor hívom a többieket is.
– Meg se hallottad mit mondtam? Amúgy is sietek haza. – Akkor ezek szerint még mindig nem vett minket észre.
– Hova sietsz annyira? Egyébként is csak egy kis szórakozás lenne. – Ekkor megjelent a hoki csapat többi tagja is a palánk ajtajánál, és a fiú intésére mint be is mentek.
– Mondtam hogy nem. Nincs kedvem ehhez.
– Elegem van már abból, hogy soha nem akarsz velem lenni. Ma este velem alszol. – Ezzel még közelebb ment a lányhoz és magához húzta.
– Ne kezdd el ezt megint. Én most elmegyek, ezt pedig később majd megbeszéljük.
Láttam ahogy Kristen megfordul és elkezd kifelé siklani. Ann ezt a pillanatot választotta arra, hogy odamenjen hozzá köszönni, így én se tettem másképp, elindultam utána. Akkor értünk elé, mikor ő az élvédőjét rakta rá a korcsolyájára. Felnézett, és elkerekedett szemekkel nézett rám.

Sziasztok! Ezt a történetet a tavalyi évben kezdtem el (illetve az összes fejezetét tavaly írtam), azóta én is változtam, egy kicsit a stílusom is változott, szóval most kezdem átnézni az eddig feltöltött fejezeteket, és próbálok javítgatni rajtuk. Még mindig áll (mint ahogy az első fejezet végén is írtam), hogy nyugodtan írjatok nekem akármilyen kritikát, meglátást, szívesen fogadok.