Amnesia. [Luke Hemmings Fanfiction Hungarian]

1 Rész.

Őszintén megvallva nem igazán vágytam erre az utazásra. Persze, új város, új élet, új én. Értem én, de amikor már megvan a magad élete, a magad barátai, a magadnak kialakított kis életkörülményeid, nem vágysz másra, csak, hogy betoppanjon a nagy ő. Aki majd káprázatossá is teszi az életedet. ki mellett nő lehetsz, aki mellett fontosnak érzed magad.

Persze ez az elképzelésem úgy dőlt össze, mint a kártyavár, amikor édesanyám apámmal karöltve bejelentette a "nagy hírt". Miközbe mesélték, hogy mennyivel jobb is lenne nekem az életem az óceánon túl, sokkal inkább éreztem, hogy nekik fontos ez az utazás. Mintha nem is rólam lenne szó, hanem róluk.

Beleegyeztem. Olyan kevésszer láttam anyámat annyira izgatottnak, mint akkor, amikor a szomszédban lakó barátnőjével teázgatva sztorizott, arról, milyen volt, amikor ő New York-ba tanult. Igen, utólag ez is kiderült. Ő is ebben az iskolában tanult, ahol megsimerkedett apámmal.

És most itt vagyok. A New York-i repülőtéren, ahol elvileg anyunak valami ismerőseinek a fia vár, hogy sikeresen eljussak a kollégiumba.

A bőrőndömön ülve kortyolgatom az egyetlen reményemet, a Costa-s kávémat, miközben álmosan meresztgetem szememet a tömegbe. Honnan kellene felismernem őket? Egy pár másodpercig töprengek azon, hogyan is írta le anyu a rám váró nálam pár évvel idősebb srácot.

Szines haj - ezt nem tudta pontosan megmondani, mivel brátnője állítása szerint a fia mindig valamilyen más színben tündöklő hajzuhatagot hord. Érdekes. Múlt héten állítólag zöld volt. Valószínűleg kockás ingben lesz, fekete csőnadrágban és még egy bakancs is lehetséges.

Azért, ha egy ilyen stílusú egyén közeledne felém, megismerném. Szerintem. Legalábbis biztosan kitűnne egy ilyen közegben.

Körültekintettem a reptéren, vágyakozva, hogy végre elmehessek innen. Nem szerettem tömegben lenni, pláne nem, ha várok valakire, avagy még csak elmenekülni sincs esélyem. Nagy elmélkedésem közepette sikerült is félrenyelnem a kávét, így heves köhögő rohamban részesültem.

- Mi a fene? - meredtem a kávéra, amikor sikerült lenyugodnom. Az ölembe csúsztattam a kezemet, benne a kávéval és várakoztam tovább, a végtelennek tűnő tömegben.

Egy fél óra elteltével sem sikerült jobb kedvre derítenem magamat. Még mindig a reptéren vártam a srácot. Még jó, hogy a nevét sem tudtam.

A lábaim teljesen elgémberedtek, így felálltam, majd a női mosdó felé igyekeztem. Kikerültem néhány megszeppent túristát és besiettem a terem sarkában levő ajtón. A tükör felé vettem az irányt, ahol néhány csepp nedves vízzel lelocsoltam az arcomat. Izzadtam a hőségtől.

Egy kis papírtekercset szorongatva siettem kifelé, nehogy elkerüljem a rejtélyes idegent, aki rám vár.

- Kissé nem gondolod, hogy gonosz húzás egy női vécében várni egy srácot? - hallatszott mögüllem, mire megpördültem. - Mellesleg Michael. - támaszkodott a falnak egy lilás-fehér hajú srác mosolyogva.

Végignézve rajta egy világoskék kockás inget, fekete csőnadrágot és egy fekete bakancsot viselt. Be kellett ismernem magamnak, elég jó lábai voltak. Kínosan a bőröndöm mögé csúztattam enyhén megvastagadott lábaimat - Katherine. - nyújtottam kezet.

A jobb kezemre tévedt a tekintete, amit várakozva tartottam felé, mire felnevetett.

- Mi ilyen vicces? - húztam fel a szemöldökömet, visszarántva kezeimet, mintha valami áramütés ért volna.

- Itt nem... nem szokás ez... - lökte el magát a faltól - De azért örültem a szerencsének - ragadta meg a bőröndöm foggantyúját.

- Öhm.. köszi. - mosolyogtam enyhén.

- Szóval a Berklynn-be mész? - hagyta figyelmen kívül a hálálkodásomat.

- Valahogy úgy. - rántottam vállat, mire fintort vágott.

- Na már megint mi van? - nevettem el magam felnyögve.

- Rosszul rántasz vállat. - rázta a fejét - Így kell. - vonta meg a vállát, de valahogy az egész teste is ugrott a vállaival.

Utánoztam. Illetve akartam. Még magam is véltem felfedezni a külömbséget.

- Ejj. Nem igazán megy. - rázta a fejét mosolyogva - Akkor induljunk meg a kocsim felé.- mutatott a parkoló felé az üvegajtón keresztül.

- Rendben. - követtem az immáron elinduló srácot.

- És hány éves vagy? - kérdeztem séta közben.

- Kicsit rámenős vagy, nem gondolod? - mosolyodott el.

- Tudod, hogy nem úgy értettem! - szabadkoztam.

- Értem én. - nyújtotta ki a nyelvét.

Időközben megérkeztünk a fekete kocsihoz, aminek a csomagtartójához sétált, majd felnyitva azt, berakta a bőröndöm. Pár máterrel hátrébb álltam, tökéletes beállítást nyerve a hátára.

- Idiot? - néztem kérdőn a hátára, egy kicsit meglepődve, mire megpördült és becsapta maga mögött a jármű rakodórészét.

- Jah. - mondta vállrándítva.

- Okés. - rendeződtek a vonásaim.

Odaballagtam az anyósülés felőli ajtóhoz és várakozva néztem Michael-re, ki a kulcsával babrált a túlsó oldalon. - A fene egye meg ezt sok kulcsot! - morgolódott.

Miután sikerült kinyitnia az ajtót, megragadtam a kilincset és felrántottam az ajtót, majd behuppantam. Kellemes férfias illat lengte be a kocsit. Rendezett is volt, ennek örültem, Londonban a srácoknak mindig kupis volt a kocsijuk. Michael benyomta a hangfal indítógombját, mire Green Day kezdett üvölteni.

- Izé, hopsz. - tekerte lejebb a hangerőt.

- Szóval innen az idiot... mint American Idiot? - mosolyodtam el.

- Pontosan. - nyújtott ismét nyelvet.

- Nem válaszoltál a kérdésemre. - jutott eszembe a koros kérdésem vele kapcsolatban.

Megemelt szemöldökkel tekintett rám, amikor felnéztem az övem babrálásából - Milyen kérdésedre? - vezette vissza a tekintetét a kormányra, majd beindítva a kocsit a gázra taposott és a kormányra helyezve a visszapillantóba meredt. - Kérlek néznéd, hogy jön-e valaki?

- Jah. - pillantottam hátra - Senki.

- Kösz. - tolatott ki. - szóval milyen kérdés?

- A koros.

- Ja, vagy az. Tiheki.

- Várj. Mennyi? - kérdeztem felé nézve - Mi?

- Tiheki. - ismételte meg.

- Ezt feliratozni kéne. - nyögtem egyet.

Meglepődve nézett rám, mire lassacskánt rátört a felismerés - Oh... akcentus, mi? - nevetett fel - Tizenkilenc.

- Áh, értem.

- Nem erre számítottál, mi? Csalódottnak tűnsz. - hajtott ki a parkolóból.

- Azt hittem idősebb vagy. - néztem ki az ablakon.

- Az idősebbek... jönnek be? - nevetett fel - Nos, igen, idősebbnek nézek ki.

- Nem, úgy értem, mindegy. Nem azért kérdeztem. - szabadkoztam immáron másodjára Michael társaságában - Kicsit félreértős vagy.

- Mondták már páran. - kacsintott egyet.