Mily rongyos ma a holdfény, uram

első rész

– A Hold valahányunk dajkaasszonya – mondta Frigga, Asgard királynéja és minden család tűzhelyének őrzője egy ezerszer elfeledett agg-őszi éjszakán. A palota egyik tágas erkélyén üldögélt, két térdén két fiával. Vékony karjait átvetette vállaikon, hogy még közelebb vonhassa magához őket, ruhájának hosszú ujjai hattyúszárnyakként omlottak alá. – Mindegyik világból látható, az égitestek közül egyedüliként. Ő az, ki örömünket látva minden hónapban mázsásra hízik, később viszont fájdalmaink, esztelenül halomra-hányt vétkeink miatt addig koplaltatja magát, mígnem sérülékenyebb lesz a szitakötő szárnyánál, és sápadtabb, mint Alfheim mészmezői.

A nő bal térdén trónoló Thor mutató-és hüvelykujjából kicsiny kört formált, és úgy tett, mintha ezzel keretbe zárhatná a Holdat, mely akkor teljes pompájában fénylett az ég sima, koromszín szövetén, mint egy ügyesen felvarrt ezüstgomb.

– Néha elképzelem, hogy megragadom, lerántom, és aztán jó nagyot harapok belőle! – rikkantotta azzal a villámtündöklésű mosolyával, ami mindenkit arra késztetett, hogy vele együtt vigadjanak, még akkor is, ha a létező legrosszabb fát tette a tűzre.

– Mi végre harapnál bele, gyermekem? – kérdezte anyjuk kedélyesen.

Loki, a repedésszerű félmosolyával s kerekre nyílt szemeiben az olvadozó jégtömbök fagyos törékenységével, egy szót sem szólt. Bátyja kezét figyelte némán, mintha kettejük közül Thor lenne a bűbájok értője.

– Hát, mert pont olyan, mint egy szekérkeréknyi sajt!

Frigga a bolondos választ hallva kuncogva homlokon csókolta fiát, félretűrve onnan annak vastag szálú, szőke haját. A kisfiú kivételesen nem ellenkezett, jobban lekötötte az érdeklődését irigykedve pislogó öccse; még akkor is Lokit nézte, ajkán elégedett vigyorral, amikor Frigga elhajolt tőle, mintha fivére még anyjuk csókjánál, a fehéren parázsló Hold-dajkánál és ezernyi kaland ígéreténél is drágább lenne számára.

ᚼ

ᚼ ᚼ

A Hold odafent most csupán satnya sarló, nevetnivaló töredéke önmagának. A csillagok körötte kérkedőn ragyognak, incselkednek a lomha köddel, mely fátyolként mossa el eleve is életlen kontúrjaikat; sok-sok buta bakfis, körülnyüzsögve egy éltes nagyasszonyt.

Őfelsége, Thor király lakosztályának hatalmas, aranyozott oszlopokkal határolt ablakánál állva újfent karikává görbíti ujjait, akárcsak gyermekként, hogy aztán kezét szemmagasságba emelve grabancon ragadja a betegeskedő égitestet. Több helyütt is heges ujjai tintától feketéllenek – megannyi levél és rendelet áll mögötte, s még mindig nem ért bokros teendői végére. Az ablakokon túl végtelenül terül el előtte az égbolt, rajta ezzel a bágyadt Hold-csökevénnyel, melyből, mikoron ujjai közé fogná, szinte semmi sem látszik.

A férfi ajka mosolyra rezzen, amikor eszébe villan az a hűs, őszi este tenmagával, réges-rég elvesztett édesanyjával, és a fivérével, aki azóta... nos, szó szerint is jégherceggé vált, mintegy szemközt kacagva a gúnynevet, amit annak idején az asgardiak ráaggattak. Mi több, jégkirály lett belőle, Jötünheim teljhatalmú ura; ezüstnyelvű uralkodó az ezüstös hó birodalmában.

Thornak jólesik a méla ábrándozás ez után a hosszú, fárasztó nap után, noha az emlék maga keserédes számára. Amikor még sajtnak nézte a Holdat, fel sem merült benne, hogy egy nap a saját öccsével kell majd csatáznia, vérben, izzadtságban, fogcsikorgatva, ahogy az sem, hogy egyszer majd a meggyilkolt anyja teste felett fog virrasztani.