Mily rongyos ma a holdfény, uram

ötödik rész

Jötünföld lakói zajos eltökéltséggel készülnek Asgard ostromára.

Az uralkodó parancsára a királyság minden szegletéből hosszú hetek óta érkeznek a háborúra érett férfiak és asszonyok, sátrakat emelve, hasadékokba bújva lepik el a fővárost övező hóréteket és sziklaemelkedőket, mintha kiéhezett farkasok zabolátlan falkája készülne a vadászatra, vért ontani azért, hogy helyreálljon az egyensúly. Loki személyesen felügyeli az érkezettek megfelelő felfegyverzését, méltóságteljes, fekete szőrmébe bújt jelenésként járja sorra az ideiglenes fegyverraktárakat, alacsonyságával, egyszersmind megkérdőjelezhetetlen fenségességével kitűnve a zsivajgó, felingerelt sokaságból. Jégkristály-diadémja vakítóan szikrázik a homlokán és hollófekete-ezüstősz hajában, ahogy a fehéren, ám erélytelenül ragyogó Nap világa ezernyi fénycsillanásra pattan rajta.

Hlédís a nyitott folyosó mellvédjén ülve figyeli a készülődést, merész méterek szédítő magasságában. Könnyű, sötétkékre pácolt bőrvértje alatt törpök által készített láncinget visel, nadrágját vastag, ám rugalmas gyapjúból varrták. Mézarany tincseit Grüsvid különös, rendkívül szoros fonatba rendezte, mely a feje búbjától egészen a háta közepéig nyújtózik, feszesen feltűzött hajszálai közt kétoldalt kivillan hófehér fejbőre. A tökéletességig felkészültnek érzi magát a csatára, melynek időpontját nagybátyja aznap délutánra tűzte ki, s önmaga elhatározottságát illetően egy sóhajillanásnyi kétség sem fogja el, ahogy a készülődőket nézi, tekintetével olykor el-elkapva a király semmivel sem összetéveszthető sziluettjét. Végtelen évek óta várja már ezt a napot, s bár időközben felnőtt, érett nővé gömbölyödött, bosszúvágya, a fogcsikorgató késztetés, hogy visszanyerje mindazt, amit cinkelt játszmában elragadtak tőle, jottányit sem csillapult. Ugyanakkor ezek az évek némileg megfakították az emlékeit az otthonáról: Asgard aranymíves kapuit, monumentális szobrait, kövér, lédús gyümölcsöket termő fáit és nyáron verejtéknyirkos kelmékbe bújt emberektől zsúfolt tereit egyre nehezebbé és nehezebbé válik maga elé idéznie, miközben nagybátyja birodalmában, a világban, amit kisleány kora óta az otthonának nevez, soha, egy cseppnyit sem enyhül a hideg, nem húzza vissza jégkarmait a könyörtelen fagy.

A szeme sarkából észleli, hogy valaki odainteget neki. Mosolyogva int vissza Bráminak, aki épp egy jégtüskékkel kivert buzogányt nyom egy délnyugatról érkezett, lógó hasú óriás terjedelmes mancsába. Hlédís szívét melengeti a gondolat, hogy gyermekkori pajtása, ez az életerőssé nőtt férfi az oldalán fog harcolni atyja trónjáért, mégis, nem tudja nem megkörnyékezni az aggodalom. Ismeri Brámi képességeit, természetesen, a lenyűgöző erőt, amivel a legutóbbi alkalommal is összezúzta gyakorlótisztje kőpörölyét, és a renyhe, önelégült kis mozdulatot sem felejtette el, amivel a fiú hátralökte a válláról vaskos varkocsát, miután kihirdették győzelmét. De ismeri Baldrnak és barátainak jóérzést nem ismerő aljasságát is.

– Nem a legbölcsebb dolog idefönt üldögélned. – Ismerős hang zendül föl mögötte, benne a szintén ismerős megrovó élccel. Gyermekként minduntalan összerezzent ettől, mint egy mókuskölyök, akit meglegyintett a közelgő tél lehelete, most azonban már csak mosolyog, szeretettel és tisztelettel, ahogy összehúzott szemöldökű gyámja felé fordul ültében. – Bár – folytatja az –, ez még mindig fejlődés ahhoz képest, hogy néhány éve fél lábon egyensúlyoztál a párkányon. Részegen.

– Puhára estem volna – pislog rá a lány könnyelmű derűvel. – Csontom nem törik, uram feje nem fáj.

– Ilyen magasból cseppet sem éreznéd puhának a havat, Thorsdóttir. – Ez a megszólítás mindent elmond. Thor leánya vagy, ízig-vérig. Másnak nem jutna eszébe ilyféle bolondság, akkor sem, ha a tűzrevaló barátai erre biztatják. – Biztos vagy benne, hogy velünk akarsz tartani? – tér rá másik témára elkomorulva.