Marilien naplója

°קяΔغƒอтΐθ°

 Egyszer egy nap valaki azt mondta nekem, hogy írjam ki magamból a gondolataimat. Ha jók, ha rosszak. Elvileg ez segít. Azt mondják az emberek, hogy nincs olyan, hogy örök, hogy semmi sem végleges, de amit egyszer leírsz az megmarad. Ha a papír elégett az írás a hamvak mögött megbújik. Ugyan soha nem lesz már olvasható, de a leírt szó sosem vész el, akár csak a kimondott gondolatok.

Egy átlagos srác átlagos gondokkal. Ez volnék én. Most azt kérded akkor még is miért ilyen nőies a nevem? Jobban hangzik a Bob? Ugye, hogy nem? Nem kell, hogy tudd a rendes nevemet, csak egy árnyék vagyok a sötétben. Csak valaki, aki itt él köztetek és egyre inkább csak fárad. Fárad mert úgy érzi nincs több. Nem adatott neki több, mint járni egy kitaposott ösvényt egy elsötétült beton dzsungelben. Tudjátok, ahogy itt ülök és körbe nézek minden apró tárgyról eszembe jut valami. Eszembe jut egy kisebb történet, amely része volt az életemnek. A nyomtatóm, amit azért vettem, mert mindig is égette a zsebemet a pénz. Közben becsaptam magamat is azzal, hogy csak azért veszem meg mert bármikor jól jöhet. A nyomtató, amely végül még is hasznos lett rengeteg dologban. A tűzőgép amit szintén tök feleslegesnek tartottam megvenni csupán unalomból rengeted dolgon segített át. Már amennyire egy tűzőgép tud segíteni. A zseb számológépem, amit az utcán találtam egy két kiesett gombbal, de haza hoztam mert én egy ilyen fazon vagyok. Aki szereit a kacatokat össze gyűjteni. A hármas az ötös és a hatos gomb ragasztó szalagból és megszáradt ragasztóból áll, de még így is átsegített nehéz időkön. Az emberek mindig eseményekhez fűzik a boldogságukat. Hol ott a boldogságunk ott van minden emlékünkben, ami örömmel töltött el. Az olló, amellyel rengeteg újság cikket szabdaltam szét egy művészet terápiás beadandó miatt. A különböző motivációs képek, amelyek persze fekete-fehérek, mert a lézer nyomtatóm nem vállalta a színes műszakot. Az a sok könyv, amik percekre, napokra, de akár hetekre örömömre szolgáltak. Mind ez egyetlen asztal és egy könyves polc seregét vélt bemutatni.

Tudjátok volt egy idő, amikor nem tudtam és igazából nem is akartam tudni, hogy mit nevezünk boldogságnak. Minden napom olyan sötét és valóságos volt. Egyedül egy szobában feküdni hajnali háromig, a kezedben szorongatva a merülő telefonod arra várva, hogy írjon, miközben a másik szobában a legjobb barátod éppen férfivá érett. Na igen ez a jó abban, ha lezuhantál. Onnan már csak felfelé visz az út. Akkoriban nagyon sokat gyötörtem magam. Gondolkodtam még is miért én szenvedek? Mivel érdemeltem ki. Azóta persze rá jöttem, hogy mindennel, amit tettem és amit teszek. Még most is ugyan úgy rászolgálni a boldogtalanságra, a napokig tartó szenvedésre, amelyet a remény okoz. A remény, amelyben ostobán kapaszkodsz az utolsó küzdelmeid során is. A remény, amely miatt még bírod. Emlékszem minden percére annak az időnek. Megérdemeltem. Most kaptam egy kis lehetőséget feljebb mászni, egy kicsit érezni bőrömön a fényt. Hol ott lehet másnak kellene a fényben állnia. Ha egy ember csalódik a barátjában, az a kapcsolat többé már nem lesz a régi. Nem a csalódott lesz, aki nem felejti el. Az nem felejt, akiben csalódtak. Minden percben mardosni fogja a bűntudat, hogy nem tette meg akkor azt, amit kellett volna. Az életünk vezet valahova. Lehet céltalan, lehet céllal. Azonban egyedül a legkönnyebb kereszt is hatalmas súly az ember vállán, mert mindenkinek a maga keresztje a legnagyobb.

Elhiszem, hogy most még nem érted. Túl sok neked mindez. Túl hirtelen, túl nagy ugrásokkal.

Nem baj. A végzet már csak ilyen. Nagyot kell ugranod, hogy elérd azt az egy szem diót, amely megmentheti az életed. Van aki megszerzi, de rögtön eldobja mert megpillant magasabban egy másikat. Néha tudnod kell, hogy hol érdemes megállni.