Vérgyilkos

Prológus

Az emberek mit sem sejtenek róluk. Évezredek óta élnek a sötétség uralkodóiként, mégis láthatatlanok. Ott vannak az árnyékban, a fényben, a halálban, az életben.

Történelmük majd egyidős az emberével.
Ők is megjárták a poklot, megvívták a háboúikat. Elfeledtek nagy generációkat, imádkoznak soha nem látott istenekhez. Fejlesztették a tudományt, művelték az irodalmat.
Mégis különböznek.

Az Ő háborújuknak még korántsincs vége. A véres harcok ideje még nem áldozott le.
Nem olyan háború ez, mint amilyet az ember látott. Nincsenek hatalmas seregek, dicső hadvezérek. Ez csupán harc, mely a legősibb öszönből táplálkozik: gyűlöletből.

A Születettek a kezdetek óta pusztítják az embereket. Nem törődnek családdal, korral, ranggal, csak csillapítják soha el nem apadó éhségüket. Nem válogatnak, csak ölnek. Tulajdonképpen a semmiért. Klánokba verődve járják a világot, mocskos sikátorok, dohos pincék árnyékába bújva, hogy kiírtsák az emberi fajt. Sokáig nem volt céljuk. Ma már tervekkel felfegyverkezve érkeznek, és azért pusztítják a népet, hogy átvehessék a hatalmat. Félnek. Nappal az ember nem a prédát, hanem halálos ellenséget jelent számukra, így az éj leple alatt írtják őket, amikor nem eshet bántódásuk.
A Tisztavérűek harcosok. Nem lesznek, hanem vannak. Így születnek. Harcosnak, igazságosztónak, a jó és rossz mérlegének, az ártatlanok védőjének. Nincs más feladatuk, mint fenntartani a vérvonalakat, és újabb harcosokat állítani csatasorba, hogy megfékezzék a vérontást, hogy az embereket biztonságban tudhassák. Szükségük van rájuk. A faj tőlük függ. Ha nincs az ember, nincsenek ők, nincsenek forrásaik, nincsenek álcáik. Védtelenek és kiszolgáltatottak lesznek, amit a Születettek sosem vesznek tudomásul.

Az éjszaka túlságosan rövid a világuralomhoz.