Vérgyilkos

3. fejezet

Kibum mélyen aludt a kanapén, Jonghyun nemrég ment el, hogy mindent előkészítsen.
Egy hét telt el a támadás óta, Kibum egyre erősebb lett, ideje volt eldönteni, hogyan tovább.

Joy a konyhaasztalnál ült, komótosan pakolászta a vérzacskókat kettejük táskájába. Amíg Jonghyun távol volt, néhány szendvicset is a tasakok mellé rejtett. A férfi még mindig úgy kezeli Kibumot mint valamiféle halálos kórt, de Joy tudja, hogy ő az ellenszer. Nem hagyhatja, hogy éhezzen. Az út hosszú, az ember pedig még nem elég erős.
A két vámpír néhány nap tanakodás után úgy döntött, hogy először a lány bátyjához mennek. Minho régóta Koreában élt, az, hogy most Joy és Jonghyun is itt van, csak a véletlen műve. A két lázadó vándorol, egy helyen nemigen maradnak tovább fél évnél... Korea csak egy újabb parkoló, bár igaz, hogy mindketten jól érzik magukat. Jonghyun még nevet is változtatott.

- Szia - Kibum csoszogott a konyhába. Halkan csikordult a szék lába a padlón. - Köszönöm - bökött a szendvicsek felé.

- Semmiség - a vámpír halvány mosolyt eresztett. - Jól vagy?

- Jobban.

- Az jó - bólintott a lány, és újabb zacskót dobott Jonghyun zsákjába.

- Nem tűnik valami soknak... - Kibum fejével intett a vérzacskók felé. Igaza volt, kettejükre se jutott annyi vér, amennyi normál esetben egy egészséges vámpír szükségleteit elégítette ki.

- Elég lesz. Nem pazarolhatunk.

- De ennetek kell. Hallottam, mikor a barátod figyelmeztetett, hogy veszélyes lehet. Úgy hangzott, mintha verekednetek kellene, vagy ilyesmi...

- Ne aggódj, minden rendben lesz. A bátyám nem bánt. Legalábbis nem úgy... ismertem - szemét könnyek futották el, gyorsan felpattant, és a mosogatónak támaszkodott. Egy vámpírt nem könnyű sírásra bírni. Vérkönnyeket csak a tiszta fájdalom generál, ami nemcsak lelkileg, de fizikálisan is megviseli az éjszaka teremtményeit. A Születettek nem sírnak, bennük nincs lélek, nem képesek fájdalmat érezni, kivéve persze, ha sebet ejtenek rajtuk. A Tisztavérüek tanulják kezelni. Az ilyesfajta érzelmi megnyilvánulás sebezhetővé teszi őket, ráadásul baromi fájdalmas is. Vérkönnyeket hullatni olyan, mintha folyékony láva folyna a lény szemei között.

- Mi történt köztetek? - Kibum érezte, hogy veszélyes pályára lépett, de tudni akart mindent. Alig pár napja egy számára párhuzamos univerzumba csöppent, ahol léteznek szörnyek, és mindig éjszaka van.

- Eljöttem.

- Összevesztetek?

- Nem. Mindig tudtam, hol a helyem. Ő az elsőszülött. A kiváltságos. A családom tőle várja a nagy dolgokat. Sosem voltam féltékeny rá, nekem ez túl sok lett volna - elhallgatott, gyorsan letörölte a könnyeit, és felült Kibummal szemben a konyhapultra. Jonghyun most elrángatná, hogy ne beszéljen túl sokat; de valamiért el akarta mondani a fiúnak. Évszázadok óta senkinek nem beszélt az életéről. - Én harcos voltam. Mióta az eszemet tudom, folyton veszekedtem apámmal, anyánk meg a bátyám néha közénk állt, de legtöbbször csak hagyták, hadd mondjuk a magunkét. Persze a maga módján szeretett. Egyszer mondta ki egész életemben; hogy büszke rám, amikor levertem az első Született hordát. Egy kis egység kapitánya voltam, persze nem szolgáltam rá a címre, csak főnemes voltam.

- De nyertél!

- Eszembe jutott, mennyire ideges voltam, mikor apám nem nekem adott igazat. Teljesen bekattantam. Az egyik Születettnek letéptem a fejét. Amikor visszaértünk a bázisra, apám a Nagy Csarnokban várt rám. Semmi mást nem akartam, csak lezuhanyozni és ágyba bújni, ehelyett úgy ahogy voltunk, a Tanács elé vezettek, és egy bődületesen unalmas műsort kellett hulla fáradtan végigállnom, amiben tulajdonképpen nem is az én érdemeimet méltatták, hanem a klánomét. Azt hittem felrobbanok. Nem csak engem szartak le, hanem azt a 10 másik embert is, akik velem kűzdöttek.