Az előző részekből:
"Sárkányok könyve"
Hogyan fogok átjutni?
Nekem ez a sorsom?
***&***&***&***&***&***&***
Sikítva zuhantam, vagy 100 méter magasról. Most biztos megkérdőjelezitek, hogy a békés írószobából, hogy kerültem a levegőbe. Nos..nem. Nem estem ki a repülő ablakán. Nem, nem ugrottam ki a 10-ről. Csupán annyi történt, hogy miután elkezdtem hinni ebben az egészben, a kulcs fényesebben világított, mint addig bármikor, majd egy képkocka után, már zuhantam is. A bőröndöm pedig alattam helyezkedett el. Várj....a bőröndöm! Azzal tudnám tompítani az esést. Gyorsan kezdtem el forgatni, az igen nehéz tárgyat, pillanatokkal később pedig már be is csapódtam. Igaz, tompítottam rajta, de az esés következményeiként, ugyanúgy sajgott minden egyes testrészem. Popsimat dörzsölve tápászkodtam föl. Körülnézve, fákat láttam magam körül, amik voltak vagy 40 méteresek. Konkrétan felfelé kellett fordítanom a fejem, hogy lássam a csúcsukat. Szerencsétlenségemre gőzöm sem volt hol vagyok. Egyáltalán ébren vagyok? Fordult meg a kérdés a fejemben. Amire választ is adtam. Jahh. Biztos, hogy ébren vagyok. Tisztán emlékszem, hogy egyszer már felkeltem az ágyból. Ha nem tudom, hol vagyok......talán a könyv ami idehozott megmutathatná, de előtte is.
A bőröndöm felé fordultam, majd kivettem belőle egy hátizsákot.
-Ha egyszerűsítek a dolgaimon, akkor nem fognak hamar elkapni.-motyogom, majd a legfontosabbakat kezdem elpakolni. 5 napi váltó ruhát, a kulacsomat, és a két napi élelmemet. Egy kisebb oldaltáskát magamhoz kapok, abba pedig a kulcs kerül bele, pár ceruzával és radírral együtt. Tanakodni kezdek. Hová rejtsem azokat a cuccokat, amiknek ebben a világban nem veszem hasznát? Itt a laptopra, telefonra na meg az mp3 lejátszóra gondolok. Végül fogtam őket és a tengerbe dobtam. Ha vízhez érnek megsemmisülnek. Legalábbis, nem lehet hasznukat venni.
Ezek után fáradtan heverek le egy magasabb sziklára és lapozgatni kezdem.
-Sárkányok könyve, sárkány legendák, különc fajok, ritkaságok-mormogom.-Nem igaz, hogy nincs itt egy olyan oldal ahol van egy nyamvadt térkép!-csattanok fel, majd észre veszek egy gondosan összehajtogatott vastag papírt. Azt kiemelve teszem el a könyvet. A sziklára guggolva hajtogatom ki, olyannyira, hogy majdnem beteríti az egész sziklát.-Ez aztán nagy.-jegyzem meg, és keresni kezdem azt a szigetet ahol vagyok. Egy idő után észreveszem, hogy egy kisebb sziget, halvány pirosan villog.
-Nahát. Tudja jelezni, hol vagyok?-teszem fel a kérdést, majd a sziget neve felé kúszik a tekintetem. Az ütő is megáll bennem egy pillanatra, ahogy konstrantálok egy igen fontos dolgot. Nagyon nem jó, helyre érkeztem, nagyon, nagyon nem! Ugyan is a sziget neve: Fürge fullánk-sziget. Tegnap olvastam ezt azt róluk, és egy szerencsém van. Hogy nappal van. Ilyenkor szerencsémre nem támadnak, így van időm eltűnni innen. Lehetőleg minél előbb.
***&***&***&***&***&***&
Ahha...gondoltam ezt akkor. Lassan már napnyugta van, és én még mindig itt dekkolok. Az egy dolog, hogy vannak fák, de mire összeeszkábáltam egy fejszét, és vágni kezdtem a fákat, eltelt a nap fele.
Mire megépítettem egy viszonylag útra képes tutajt, egy teljesen más probléma akadt az utamba. Még pedig a vihar. Nem tudom, hogy az istenek nem szeretnek-e ennyire vagy csupán csak egy szerencsétlen lány vagyok, de ilyen viharba nem tudok elmenni a szigetről. Legalább is élve. Ettől a gondolattól csalódottan kullogtam vissza a fák közé. Meg fogok halni. Ugyan is a hold már úgy 5 perce feljött, így a fürge fullánkoknak eléggé könnyű célpont vagyok. Fegyvertelen, páncélzat nélkül, konkrétan olyan vagyok, mintha megkérnék valakit, hogy két centiről találjon bele egy céltábla kellős közepébe. Hirtelen ötlettől vezérelve, elvetem a negatív gondolataimat és kóborolni kezdek. Megyek oda ahova a tudatalattim húz. Egy apró moccanást hallok a bal oldalamról, mire a szívinfarktus szélére kerülök. Egy normális, élni akaró lény valószínűleg most homlok vesztve rohanna el innen olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudna, de én nem ilyen vagyok. Nem ilyen vasból öntöttek. Kíváncsiságomnak engedve lépkedek közel a hangot kiadó valamihez. Az éj sötétjében alig tudom kivenni a lénynek az alakját, viszont ahogy a szemem hozzá kezd szokni a sötétséghez, úgy kezdem fel ismerni a lény éleit.
Egy....egy éjfúria? De.....a film szerint, nem úgy van, hogy Fogatlan az utolsó példány? Jó a fényfúria az más most. De....ha vannak fúriák én még is melyik időben lehetek? Futott át a fejemen a kérdés, de jelen pillanatban jobbnak láttam elvetetni.
Aztán felötlött bennem egy elmélet. Mi van ha......Ha már azzal megváltoztattam ennek a világát, hogy konkrétan becsöppentem ide? Hát, persze! Hiszen én, elvileg nem léteztem a látomásban, így ha segítek ezen az éjfúrián, akkor megakadályozom, a halálát. Mert, ha én nem vagyok itt akkor valószínűleg jönnek a vadászok ellenőrizni a csapdákat, és megtalálják őt. Az utolsó nőstény éjfúriát. Ha pedig megmentem....akkor fenekestül felforgatom ennek a világnak a történeseit. De ha kiszabadítom....akkor valamit valamiért. Teszem azt, a 3. részben/látomásban, ott volt egy fényfúria. Az a fényfúria pedig azért volt ott, mert az előttem lévő nőstény elveszett....vagy is.....fordított esetben.....ha most ő nem hal meg...akkor a fényfúria fog odaveszni. Vajon, így is, ilyen meglátással is helyes lenne megmentenem?
Rengeteget filóztam azzal, hogy vacilláltam melyik a helyes döntés. Végül pedig arra jutottam, hogy egy életet sem hagyhatok hátra. Mert akkor én sem lennék jobb a sárkánycsapdászoknál.
Lassú léptekkel közelítettem meg, nem tudva, hogy fog rám reagálni.
"Ne, gyere közelebb!"- hallok meg egy hangot a fejemben. Ne szívass, hogy kezdek bedilizni! A biztonság kedvéért azért, megállok körülnézni, de mivel nem látok semmit ezért tovább megyek a sebesült sárkány felé.
"Azt, mondtam, hogy ne gyere közelebb te idióta két lábú!"-hallom meg újra...de, mintha morgott volna. Elképedve nézek magam elé, majd újra elindulok a sárkány felé, tesztelve őrült ötletemet.
"Ezt nem hiszem, el. Mondom. Ta-ka-rodj!"-csattan fel, az előttem lévő éjfúria. Én....megértem...őt.....egy sárkányt.
-Nyugi...én csak segíteni szeretnék.-nyugtatom kisebb-nagyobb sikerrel.
"Persze, higgyem is el."-morran rám.
-Higgy nekem! Mivel tudnálak bántani?-kérdezem meg tőle, hiszen őszintén érdekel mi a véleménye.
"Még kérdezed? Egy vikingnél mindig van, zsebkés, esetleg szekerce, vagy íj."-mondja megvádoló hangnemben.
-Könyörgöm! Én úgy nézek ki mint, egy viking?-csattanok fel, mire végig néz rajtam. Na ugye.
"Rendben, de ez nem jelent semmit.....várjunk csak....te....értesz.......engem?"-esik le neki, mire a homlokomra csapnék, de ki tudja. Lehet azt is támadó pozíciónak venné.
-Igen. Értelek, én sem értem, hogy miért, de értelek.-sóhajtok. Csillagvirágkék szemében, beszélgetésünk óta, most először a pupillája, mintha egy kicsit tágult volna. Már nem volt fűszál egyenes. Már...ha csak egy kicsit is, de bízott bennem.-Figyelj.-tettem egy lépést felé, mire simán csak morgott egyet jelezve nem tetszését.-Én most kioldozlak.-vázoltam fel neki, ne hogy valamit félreértsen. Ezek után pedig véletlen szerűek jöttek a dolgok. Ismerősökből barátok, barátokból bizalmasok, bizalmasokból pedig partnerek lettünk.
