Hullócsillagok

Emlékezet /Jikook/

Már több, mint egy év eltelt, amióta Jimin itt hagyta a bandát, hogy a táncos karrierjét egyengesse. Nem értettem sosem, hogy miért döntött úgy, hogy itt hagy minket. Hogy itt hagy engem. De ez az Ő döntése volt, én pedig nem szólhattam bele. Nem lehettem önző. Nem befolyásolhattam az érzelmeimmel.

- Jungkook, minden rendben? - mosolygott rám Namjoon, majd leült mellém a kanapéra. Ezalatt az egy év alatt sem sikerült kihevernem, hogy elment. Mindenki másnak sokkal könnyebb volt túllépnie. Ők nem éreztek iránta semmit. Én viszont amióta csak az eszemet tudom, szerelmes vagyok belé. Eleinte csak testileg vonzott, hiszen nem létesíthettem kapcsolatot semmiféle lánnyal, ezért a szükségleteim igencsak kielégítésre vártam. Sokszor közeledtem Jimin felé, de eleinte állandóan elutasított. Aztán mikor először megcsókoltam, akkortól kezdve nem volt megállás.

Egyre többet és többet akartam a szürke hajú fiúból, aki annyira, de annyira tökéletes volt a számomra, hogy még a szívem is belesajdult, amikor Őt néztem.

- Jól vagyok! - válaszoltam Nam - nak és inkább a közelgő koncertünkön kezdtem el agyalni. Vele minden koncert sokkal könnyebb volt, Ő megnyugtatott, mellettem volt, amikor támaszra volt szükségem, minden sikeremet neki köszönhetem. Azóta nem vagyok önmagam. Mintha aznap kicseréltek volna.

A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy állandóan az emlékeimben élek. A szerelem fájdalmas. Egy olyan érzés, amitől többet szenvedek, mint vagyok boldog. Egy olyan érzés, amit csak Jimin iránt érzek. Aludni nem tudok. Fogalmam sincsen, hogy mégis hogyan teljesítek majd a színpadon. Nélküle sosem megy igazán a 100% - ot teljesítenem.

Képtelen vagyok nélküle megtenni a lépéseket, habár így egy év után már ragaszkodni sem vagyok képes hozzá. Csak az emlékeit nem tudom elengedni. Azt, amikor beragyogta a napomat, elég volt léteznie, már boldoggá tett.

Próbálom kitörölni a hangját a fejemből, de baromira nehéz úgy, hogy naponta legalább 10 fanservice - es videót megnézek és állandóan a szóló számait hallgatom.

Próbálom kitörölni a nevét is, de egyszerűen ennél szebben csengő nevet sem hallottam még. Jimin. Még abba is beleremegek, ha egyszerűen rágondolok.

- Egy negyed óra és kezdünk! - sétált be a pihenőbe Jin hyung. Fájdalmasan sóhajtottam egyet. Ma sem lesz mellettem.

Azt hiszem, elég fájdalomban volt már részem. El kellene felejtenem. Ezzel csak tönkreteszem magam és a karrierem. De Jimin - ről van szó. Azt hittem, hogy minden rendben lesz, ha majd eltelik egy kis idő. Ha már nem él annyira elevenen bennem az arca, a hangja, a mosolya, a csókja. De nem, hogy könnyebb lenne, még sokkal, de sokkal nehezebb. Úgy fáj, hogy mosolyogni sem tudok.

Lassan feltápászkodtam a kanapéról, bekapcsoltam a mikrofonom, majd követtem a többieket a színpadra, ahol több ezer ARMY sikoltotta a nevünket. Mégis, az egyetlen dolog, amit láttam magam előtt, az Jimin volt.

- Ez valami vicc! Egy kurva vicc! - suttogtam magamnak, majd Taehyung nyakába borultam. Megeredtek a könnyeim, nem tudom ezt most végig csinálni.

- Jungkook, semmi baj! Minden rendben lesz! - simogatta nyugtatóan a hátam.

Sok mindent nem tudtam megtenni Jimin - ért.
Nem tudtam elengedni.
Nem tudtam nem szeretni.
Nem tudtam nem vágyni rá.
Nem tudtam nélküle élni.

Ahogy közelebb sétált hozzánk, a szívem ki akart szakadni a mellkasomból. Akkora érzelmi sokkban voltam, hogy a levegő is nehezen akart a tüdőmbe jutni.

- Jungkook! Nézz rám kérlek! Tudom, hogy sokszor voltam rossz hozzád. Azt hiszem, hogy tulajdonképpen azt kapom, amit én adtam neked. Rengeteg dolgot sajnálok. Sajnálom, hogy nem voltam itt melletted. Sajnálom, hogy itt kellett hagyjalak. Nem tudtam így élni. Túl erősen szerettelek. Túlságosan vágytam rád. De, mint tudod, ezt nekünk nem szabadna. De rájöttem, hogy az emlékeim csapdájába estem és minden egyes pillanatban te töltöd ki a gondolataimat. Azt hiszem, nem tudom elfelejteni azt, amit neked mondtam. És nem is akarom. Ettől a perctől kezdve nem is érdekel többé, hogy ki mit gondol. Az ARMY - k így fogadnak el minket. Én pedig képtelen vagyok élni nélküled! - suttogta immáron ajkaimra, mire hirtelen megszüntettem a kettőnk között lévő távolságot és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, hogy tudja, Ő csakis az enyém és hogy én is képtelen vagyok nélküle élni.

- Szeretlek, Jimin! - váltam el tőle, majd egy szoros ölelésbe vonta.

- Én is szeretlek, Jungkook! - suttogta pólómba.

Ettől a perctől kezdve biztos voltam benne, hogy nem kell többé az emlékeimben élnem, mert a valóság sokkal csodálatosabb.