A Wanderwalls testvérpár

3.fejezet

  Megérkeztek a táborba. Lepakoltak. A két testvér egy faházba került,mert Vau a végrendeletében, melyet a helyi Freshnapfban találtak, ezt kérte. A kicuccolás után lementek fürdeni. Szerencsére a tóban csak négyen tűntek el, róluk is kaptak híreket, hogy különböző járatokból előbukkantak Oroszországban, Mozambikban és Szabadszálláson. Jacobék nem fürödtek, mert ahányszor a vízre néztek, eszükbe jutott Vau, ahogy kapalózik a Dunában. Egyszer csak arra jött egy néni.
-Főtt kukoricát tessék! Vorobey popal kukuruzoy!
A néni kicsit furcsa volt. Egy szeme volt és még ennél is kevesebb szája, de, ami a legkülönösebb, nem volt portékája.
-Főtt kukoricát tessék! V chem smysl zhizni?
-Elnézést!-szólt Josephine-ön főtt kukoricát árul?
-Nem b***meg csillámport!-felelt kedvesen a néni.
-De, hol van a kukorica?-kérdezte Josephine.
-Há' megették-felelte a néni.
-Akkor miért kiabálja,hogy...áh, mindegy-adta fel Josephine.
-De folytasd csak! Mostmár nagyon érdekel-lángolt fel valami a néni szemében.
  Josephinet könnyen fel lehet hergelni. Már éppen nekiindult, feltűrte pulcsija ujját (ami menő, mert rövidujjúban volt), amikor a  néni előrántott egy RPD-t (fegyver).
-Mi a baj, aranyom?
-Semmi-mondta Josephine dühösen.
-Hát akkor jó- mondta és lengén golyót küldött egy arra járó ember lángosába.
Ezután a néni továbbált. A két testvér egy ideig szótlanul állt. Hirtelen (öt perc elteltével) Jacob megszólalt.
-Te komolyan megverted volna?
-Persze. Jó, nem nagyon, de...túl nagy volt a szája.
-Eddig összesen egyszer verekedtél. Igaz, másnap a fél osztály nem jött suliba. Tanárokról nem beszélve...
-Ajj, csukd már be magad! Te is tudod, hogy túl sokat ittam aznap- reagált ingerülten Josephine.
-Két liter málnaszörptől ennyire begurulni?- kérdezte nevetve Jacob.
-Van fogalmad róla, hogy az mennyi cukor?- emelte fel hangját idegesen Josephine.
Ám, mielőtt még egymásnak eshettek volna, megszólalt a csengő, amelyet a táborvezető két esetben szólaltat meg: ha gyülekező van, vagy, ha mindenki szétszéledhet. Ez elég összezavarónak tűnhet, de, ha szét vannak széledve, akkor nyilván nem kell még jobban szétszéledni. Igaz, volt már rá példa, hogy néhányan (legjobb barátok) megpróbálták kettévágni a másikat míg az napozott. Szóval egyértelműen, logikusan, hibátlanul elkezdtek gyülekezni. Ezután séta következett a táborig. A kempingről tömören:
  A helyet Camp Verevkának hívták. Eredetéhez egy legenda kötődik, miszerint két mágnás járkált az erdőben, mikor is az egyik azt mondta a másiknak: Ha ide raksz egy kempinget, lepetézek. Erre az illető épített egy kempinget, a másik pedig az emberiség történelmének legnagyobb biológiai rejtélye lett. A tábor gyakorlatilag faházikókból állt rengeteg fa között egy nagyobb domb tövében. A bungalókkal igazából csak pár probléma van. Például mindenhol van konyha, aminek kihasználásához a táborvezető ragaszkodik. Ellenben sehol nincs vécé (állítólag a domb tetején van egy, de senki sem meri megnézni). A két Wanderwalls éppen ezért a vacsoránál csak mértékkel fogyasztott. Evés után bementek a házukba néhány barátjukkal (ők nem ott laktak, csak ilyen ,,Jaj, tiétek nagyobb, mint a miénk!" féleség volt). Megbeszélték, hogy majd kicsit később, ha már nem sokan végzik odakinn teendőiket, a két testvér is átmegy hozzájuk. A ,,barátok" alatt azokat az osztálytársakat kell érteni, akik nem utálták meg őket azért, mert mindig ötös a fizikájuk. A két testvér egyedül maradt. Épp próbálták kinyitni az ablakot (ami, mint később kiderült, egy festmény volt), amikor benyitott valaki. Az illetőt Szandinak hívták. Középmagas, sötétszőke lány volt. Jacobéknál hagyta a pulcsiját. Szürke, kapucnis pulcsi volt, rajta piros csík, amin fehér betűkkel állt valami márkanév. Felkapta és már indult is kifele.
-Akkor majd később talii!- szólt búcsúzásul.
    Később tényleg találkoztak. Csak nem pont úgy, ahogy tervezték...Fél kilenc felé járhatott az idő (,,Táborunkban nincs kijárási tilalom, se takarodó. A fáradságért és medvékért nem vállalunk felelősséget...brumm").
-Jacob, nézz már ki, van aki még ürít?-szólt unottan Josephine.
-Érzem,hogy nincs- felelte poénkodva Jacob.
-Akkor menjünk át Szandiékhoz. Valami ellenvetés?-kérdezte Josephine.
-Még nincs.
   Elindultak. A keresett faház körülbelül öt percre volt tőlük (medve társaságában csak kettő). Lassan sétáltak a sötétben. Jacobnál volt zseblámpa. Hirtelen csörtetés borzongatta meg a két testvér lelki állapotát. Jacob a hang irányába fordította a lámpát. Annyit még éppen látni véltek, ahogy egy alak rohan a testvérek úticéljául szolgáló faház irányából, ám az illető hamar el is tűnt a fák között. Szürke pulcsi volt rajta. Arca nem látszott, felhúzta a kapucnit.
-Biztos Szandi-mondta enyhe reménykedéssel Josephine- Tudod,hogy laktózérzékeny.
-Sz-sz-szerintem az nem én vagyok-szólalt meg egy hang a hátuk mögött.
A két Wanderwalls riadtan megfordult. Egy fa volt mögöttük, amihez a derekánál hozzá volt kötve Szandi.
-Frászt hozod ránk!-kiabált rá Jacob-Mit csinálsz itt?
-Én is ezen gondolkozom-jelentette ki Szandi.
-Nem emlékszel semmire?-kérdezte Josephine.
-Homályosan ugyan, de úgy nagyjából félig-meddig. Éppen jöttem el tőletek, hónom alatt a pulcsi. Egyszer csak annyit érzek, hogy valami kirántja onnan a ruhadarabot. Megfordulok, és ezután egyből feltűnt,hogy valami rettenetesen nagyot koppant. Hamar rájöttem, hogy a zaj forrása a fejem volt, mert a krapek, aki lenyúlta a pulcsim, rámsózott egyet egy faággal. Aztán hanyattdőltem, pontosabban inkább félig a bal oldalamra, mivel lejtő volt és most....itt vagyok a fán.
-Azt nem láttad, merre ment?-kérdezte Josephine.
-Asszem a házunk fele láttam rohanni-felelt merengve Szandi
Jacob és Josephine összenéztek. Szóra nem volt szükség. Tudták, a másik fejébe mi született meg. Mintha startpisztoly dördült volna, egyszerre futásnak eredtek a faház irányába.
-Engem hagyjatok csak itt! Jól elvagyok!-kiáltott utánuk Szandi.
Más ember, ha megérkezett a céljához, megáll. Ám Josephine tovább rohant volna, be a házba... az ajtó viszont zárva volt. Nem ez volt az egyetlen furcsa dolog. Bentről feltűnően hangosan szólt a ,,Hazám, hazám" .
-Valami itt nincs rendben! Biztos, hogy nem ők zárták be az ajtót. Tudták,hogy jövünk!-gondolkozott hangosan Josephine.
-Lehet,hogy buliznak és nem akarnak akárkit beengedni. Kopogj- javasolta Jacob.
-Egy próbát megér...-mondta enyhe aggodalommal hangjában Josephine.
Zörgetett az ajtón. Semmi. Mégegyszer próbálkozott, ezúttal erősebben. Bentről továbbra is csak Simándi tenorja szűrődött ki.
-Itt valami egyáltalán nincs rendben. Nem is hallgatnak Bánk Bánt-mondta Josephine.
-Az a baj, hogy kezdek veled egyetérteni- bólogatott lassan Jacob.
A kétségbeesett ember minél gyorsabban próbál megoldást találni. Jacob is valami ilyesmit élt át. Hirtelen előrukkolt valamivel.
-Megvan!-kiáltott Jacob.
-Mi?-kérdezte Josephine.
-Állj félre.
-Miér...
A ,t' betű nem jött össze, mivel Josephine ösztönösen félreugrott, érezvén, hogy testvére nem hiába kérte erre. S valóban, Jacob nekirohant az ajtónak és betörte azt. Innentől szabad volt előttük a pálya. Óvatosan beléptek...Körülnézésre nem sok szükség volt. Minden egyből eléjük tárult. Josephine szemében könny jelent meg (ami még jobban megdöbbentette Jacobot). A házban lakók (Szandin kívül) a padlón feküdtek. Finoman fogalmazva: piros lyukak borították testüket és már nem éltek. Egy ideig álltak, aztán Josephine elcsukló hangon megszólalt:
- A rendőrség száma a 107, ugye?