Szeress önmagamért-avagy Hermione és a Szörnyeteg

10. fejezet

*Az egész szoba elkezdett forogni, majd elsötétült minden.* 

Pár pillanat múlva már egy díszes bálteremben találtam magam. Nem sok idő kellett mire rájöttem hogy ez a szörny kastélyában található nagyterem. Körbenéztem és sok-sok vendéggel találtam szembe magam akik valószínűleg nem láttak minket. A szörny furán kezdett viselkedni, rángatta a kezem és azt hajtogatta hogy most azonnal menjünk vissza. 

Értetlenül néztem rá. Én nem nagyon akartam mozdulni, inkább csodálattal néztem az ezüst és zöld színekbe burkolózott termet. Ekkor megpillantottam Weasley családot, könnyű volt őket felismerni a vörös hajukról és a kék szemükről. A Roxfortban sokat olvastam már róluk, viszont minden könyvben leírták hogy a családnak hírtelen nyoma veszett. Ahogy jobban körülnéztem és megvizsgáltam az embereket, észrevettem hogy több olyan család is van itt akik hírtelen tűntek el. 

Ekkor kicsapódott az ajtó és belépett valaki, viszont a szörny miatt nem láttam hogy kicsoda. Az emberek pánikolva menekültek mindenfele, nem győztem kapkodni a fejem. A szörny türelmetlenül megragadta a karom, majd újra a kincstárban találtam magam. Félve néztem a szörny ideges szemeibe, majd egyik pillanatról a másikra nekem is megváltozott a hangulatom ahogy elért a felismerés.

-Ez nem is a te kastélyod igaz?!-kiabáltam rá idegesen, majd folytattam.- Te törtél be ide és mindenkit megöltél!-ahogy kiabáltam könnyek gyűltek a szemeimbe. El se tudom képzelni mit élhettek át szegény emberek emiatt a szörnyeteg miatt.

-Te szörnyeteg!-üvöltöttem az arcába majd a szobámig futottam. Bezárkóztam és lecsúsztam a fal mellett. Nem bírtam abbahagyni a sírást, csak arra tudtam gondolni hogy ez a szörny mennyi embert ölt meg, és lehet hogy engem is csak azért tart itt hogy egy napon felfaljon. Egészen estig ezek a gondolatok gyötörtek, majd végül kisírt szemekkel bújtam ágyba, és szipogva aludtam el.

Szörny szemszöge:

Mérgesen huppantam le a székembe. Nemsokára bejöttek az ajtón sorstársaim, majd megálltak elöttem.  A gyertyatartó szólalt meg először:

-Draco! Te idióta! Mégis mit csináltál szegény lánnyal? Csak annyit láttunk hogy sírva fut a folyosókon egészen a szobájáig!-szólalt meg aggódóan és kétségbeesetten.

-Megmutattam neki a tükröt, de nem gondoltam volna hogy aznapra megyünk vissza.

-És? Mi történt ez után?-kérdezte az asztali óra.

-Láttuk a menekülő embereket, de mikor visszatértünk az egészből csak annyit vett ki hogy én öltem meg azokat az embereket szörny alakban, ő ugyanis nem látta az átalakulásomat. Ezután rámkiabált hogy egy szörnyeteg vagyok és sírva elfutott-mondtam kedvetlenül.

-Jólvan, most szépen felmész és megmagyarázod Hermionének hogy nem miattad rémült meg az a sok ember. Mert ha nem akkor buktuk az esélyt hogy valaha is visszaváltozunk!-szidott le a tollseprű aki szépen orroncsapott.

Ezután kimentek a szobából, egyedülhagyva engem a gondolataimmal. Végül arra jutottam hogy majd holnap kérek bocsánatot.

UI: A történet elején ugyan nem említettük, de Hermione nem abban a korban élt amiben Harryék, ezért nem ismeri őket, csak tanult vagy esetleg olvasott róluk.