Szeress önmagamért-avagy Hermione és a Szörnyeteg

13. fejezet

Szörny szemszöge:

-Hogy mégis mit csinál a homokóra?!-kérdeztem kétségbeesetten.

-Elkezdett leperegni- válaszolta higgadtságot tettetve, pedig ő is jól tudta hogy ez mivel jár.

-Ez..ez hazugság, lehetetlen!-akadtam ki.

-Ha nekem nem hiszel, lásd saját szemeiddel- jelentette ki majd sietve távozott is, feltehetően hogy terjessze a hírt.

-Remek, két percen belül már az egész kastély tudni fogja- morgolódtam magamban. 

Nagy léptekkel indultam meg a Déli-szárny felé, egyenesen annak tetőterébe, hogy én magam járjak utána ennek az egésznek. A poros ajtó elé érve nagy levegőt kellett vennem, hogy ismét visszatérjek a múltam egy régen elfeledett darabjához. Lassan léptem be az elhagyatott, üresnek tűnő szobába. Régi, megviselt családi képek lógtak a falon, fokozva ezzel a szoba elhanyagoltságát. Ahogyan közelebb értem ahhoz az átkozott homokórához egyenesen szemben találtam magam a fiatalkori portrémmal. Az egykori arcom helyén már csak a karmaim nyomai díszelegtek. Elkaptam a tekintetem. Nem szerettem volna ismét a múltban ragadni.

A régies faragott tölgyfa asztalon pihent a homokóra. Tekintetem ráemeltem az elátkozott tárgyra, meglepetten kellett tudomásul vennem hogy az valóban elkezdett leperegni. Sokkosan figyeltem az egyenként aláhulló homokszemeket. Még most sem akartam elhinni, hogy tényleg elkezdtem megkedvelni őt. 

Hirtelen találkozott öklöm a kemény faasztallal.

-A kurva életbe!- kiáltottam fel ahogy az asztalra roskadt a felsőtestem.

A harag olyan hirtelen tűnt el belőlem ahogyan jött, helyét a kétségbeesés váltotta fel.

-Hogyan tudna szeretni, ha a szemében egy szörny vagyok? Néhány órája sincs, hogy az életét kockáztatva próbált menekülni előlem. Semmi esélyem, örökre ebben a testben ragadok, nincs kiút. Még több ehhez hasonló gondolat cikázott át az agyamon.

-Képes vagyok én a szeretetre?-merengtem el lassan. A homokóra csak nem hazudna, de ha képes is lennék rá, megérdemlem-e? 

Nem sokkal később már az étkezőasztalnál ültem, ismét teljesen egyedül a gondolataimmal. Szinte étvágyam sem volt, ha tudtam volna a nagy, karmos kezeimmel használni a villát, biztosan turkáltam volna csak az ételt. A gondolatmenetemből a teáskanna zökkentett ki.

-Hallottuk a hírt!- mondta izgatottan, úgy látszik csak én nem örülök ennek.

Sóhajtva emeltem rá a tekintetem. Nem tudtam mit mondhatnék.

-Értem- mondtam lassan.

-Ha most lenne kezem biztosan fejbe vágnálak! Miért nem azzal az aranyos teremtéssel foglalkozol éppen?- kérte számon.

-Most éppen sérült- morogtam szűkszavúan.

-Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetsz most vele! Ez csak kifogás hogy menekülni tudj az érzéseid elől- oktatott ki mintha csak az anyám lenne. 

Kikerekedett szemekkel néztem rá, hiszen most döbbentem rá valójában, hogy igaza van. Tényleg menekülni akarok, félek szeretni.

-Tudom hogy elrontanék mindent, mint eddig bármikor- vallottam be lassan.

-Ó, Draco! Tudod hogy szívesen segítek neked mindenben! Nem rontanád el, csak mondd el neki az őszinte érzéseid, abból nem lehet baj. Az etikettet pedig... még gyakoroljuk- nézett rám vidáman mosolyogva, aminek hatására én is megeresztettem egy óvatos mosolyt. Most valahogyan mégis csak érzek egy kis reményt, hogy megszabadulhatunk mindannyian ettől a borzalmas átoktól.

-Igazad van, bár nem hinném hogy éppen a társaságomra vágyna- feleltem.

-Egyébként- folytattam kissé kínosan- mondd csak, mégis minek örülne egy nő?

-Ó hát drágám, erre számtalan megoldást tudok! Egy olyan lány mint ő biztosan szeretheti a virágokat, a gondoskodást, és természetesen azt se felejtsük el hogy egy boszorkánnyal van dolgunk. Biztosan örülne ha megmutatnád neki a bájitalfőző termet, mintha csak egy randevú lenne- áradozott.

-Köszönöm, Molly- suttogtam mosolyogva, reménytelien.