Bátorság

(Bal)Szerencse

Az egész életemet díszes ruhákban töltöm, díszes szobák között, könyvekkel, vagy valamilyen művészettel foglalkozva. Emberekkel ritkán beszélhetek, csakis akkor, ha atyám, anyám, vagy a dadusom megengedi, vagy ha pont ők azok. Bár a szüleim nagyon ritkán jönnek hozzám beszélgetni. A dadusom, Kryput, egyre kevesebbszer jön hozzám. Szerinte már felnőttem, és semmi keresnivalója sincs mellettem. 

Kryput egy negyvenes éveiben járó elf, aki kisbaba korom óta vigyáz, nevel engem. A lila haja többször összefonva vagy hajpánttal hátraszorítva hordta. Mindig elegáns, makulátlan ruhában jelent meg, és úgy is távozott. Nem volt hiba a megjelenésében, se a viselkedésében. 

Ő tanított meg festeni, énekelni, olvasni, írni, táncolni és mindenféle szabályra, etikettre. 

Mai napot, valami hasznossal akartam tölteni, hogy valami újat megtanulok. Valami olyat, amit nem szabadna. Mivel nem sokan figyelnek rám, így könnyű szerrel ki is tudok osonni. Vagyis, gondolom.

A cselédek, miután segítettek felvenni egy lila színű bársony ruhát, amiben könnyűszerrel tudok mozogni, elküldtem őket, hogy hagyjanak egyedül. A hajamat összefonták, mielőbb kimentek volna a szobámból.

A tervem az, hogy a társalgón át, egészen a hátsó bejáratig osonok, ahol az egyik őr figyelmét elterelem valamivel, én meg addig kiosonok. A városban körülnézek, szemlélődök, majd vissza jövök hangtalanul, mielőtt besötétedne. Egyszerű és hibátlan terv.

A szobámból jobbra fordulva indulok a társalgó felé. Lefelé a lépcsőn hangokat hallok.

Már most romba dőlt volna a tervem?

Nem! A társalgó helyett az istálló felé indultam. 

Ha meglátnak, visszaküldenek a szobámba, sőt, talán még be is zárják, hogy ki se tudjak jönni onnan  addig, ameddig nem hoz apám egy herceget, akivel össze kellene házasodnom.

Bevágtam magam mögött az istálló ajtaját, ahol néhány pár értetlen szemmel találtam szembe magamat. Hat királyi klops volt itt, és rajtuk kívül a lovász, és annak a fia. Mutató ujjamat a szám elé helyezem, hogy maradjanak csöndben, nem kell a felhajtás. 

Tiszteletteljesen meghajol előttem a lovász, míg a kisgyermek érdeklő pillantással jutalmaz. Szelíden rámosolyogok és pukedlizek nekik. 

- Fenséges hercegnőm, mit tehetek önért? - kérdezte a lovász, térden állva. Megérintem a vállát, ezzel mutatva, hogy álljon fel két lábra.

- Egy klopsot szeretnék kérni, felszerszámozva.

Ha már itt vagyok, könnyebben ki tudok jutni innen, ha van alattam egy jószág, aki a leggyorsabb teremtmények közé sorolható.

- Hercegnő, biztos ebben? Ezeket a jószágokat nem könnyű irányítani. Nagyon makacs fajtájúak, és ha jól tudom hercegnő, ön még sosem ült egyen sem. 

Igaz, de nem lehet olyan nehéz, a katonák és atyám is fesztelenül ugranak fel rájuk, és le is egyaránt.

- Biztos! - felelem határozottan. A lovász fogja a szerszámokat és se perc alatt fel is rakta a klopsra. - Hogy hívják őt? - kérdezem, miközben a kantár szárát a kezembe adja. 

- Rubintnak, hercegnő. 

- Köszönöm. És kérem ne mondják el senkinek ezt. - mondom, majd ugorva próbálok felülni rá. 

Egyet, majd kettőt ugrok, de semmi. Ugyan ott állok. Nem kerültem fel a nyeregbe. Mi a csuda történt? Talán elromlott a klops? 

- Uram, szerintem nem jó ez a klops. -  a lovász csak felhúzott szemöldökkel vizsgált engem, majd megszólalt pár perc csönd után;