Vaskarmok

2.

A ló patái minden lépésnél felcsapták a patak sekély vizét és csikorogva nehezedtek a meder kavicsaira. A kovács a bal oldalán húzódó meredek sziklafalat fürkészte, a repedésekbe ékelt fészkeket számolta. A fekete kőszirt, maga a Fog, az ég felé törő hatalmas útjelző, az óriás foga, ami az egész völgy képét uralta, háttérbe szorítva a Havasok fehér felhőkbe vesző csúcsait is. Hazaért.

Előbb hallotta őket, minthogy a fáktól bármit is láthatott volna. Az arca megkeményedett. Kifejezetten idegesítette, ha bárki a műhelye környékén ténfergett, főképp, ha ő épp nem volt ott. Ezért tartott kutyákat. Senkit nem tűrtek meg, így a fenyegető morgásból nem tudott meg többet a látogató személyéről, de emiatt nem sietett. Az volt az elve, hogy ha a vevő nem veszi észre a figyelmeztetést, megérdemli, amit kap.

Fájdalmas vonítás fulladt halk nyüszítésbe.

A harag tűzvészként perzselt végig a tagjain, mégsem adta jelét, épp csak megnyomta sarkával a lova oldalát, hogy a maradék utat könnyű vágtában hagyják maguk mögött.

A ház mellett feltűnt az esti nap fényében fürdő mező és annak a pataknak egy csillogó kanyarja, amely medrében az imént léptetett. A vízfolyás mellett a vevőknek fenntartott helyen öt ló toporgott, füleiket csapkodták és prüszköltek, miközben az őket fogva tartó szárakat rángatták. A törzstagokra jellemző könnyű fanyergek a gazdáik málhájával még a hátukon. Négyen a kékkel festett minta a Kék Farkasokat sejtette. Az ötödik inkább tűnt egy magányosan utazó sámán hátasának. Ez igyekezett a leginkább szabadulni.

Amint megkerülte az épület sarkát, leugrott. És meg is torpant.

Nem tolvajok voltak, nem is részeg bajkeverők, akik azt hitték, jó móka játszani a szerszámaival.

Három férfi... három fiú próbálta a munkapadhoz szorítani és egyhelyben tartani a negyedik alakot. Az ötödik bent állt a műhelyben, kezében kis fanyelű fejsze. Ő vette észre először a kovácsot.

– Elég. – Halk volt, mégis mind felkapta a fejét. Kivéve az áldozat. Bár neki a hátát mutatta, a kovács biztos volt benne, hogy most csak a fejszét látja.

Az egyik ifjú szinte megkönnyebbülten engedte el az eleddig hátraszorított jobb kart és ellépett a többiektől. Arcán három hosszú és egy rövidebb vörös csík húzódott. Friss karmolás. Egy másiknak bevérzett a szeme. Mindegyikük magán viselte a nő – már biztos volt benne, hogy nő – ellenállásának nyomait.

A fejszés végigmérte a kovácsot, majd megszólalt, minden rövid mondat között zihálva vett levegőt.

– Ez egy ördögfattya. Nézd! – Lefelé intett. – Az ilyen nem érdemli meg, hogy éljen. A törzs megjutalmaz, amiért segítesz. Több bajt nem hozhat senki fejére.

Szörnyszülött! Megölni!

Elzárta az emléket.

– Elég – ismételte a kovács még halkabban. Remegett, de nem mozdult. Csak belenézett a fiú szemébe és hagyta, hogy lássa, mit gondol róla, és mire számíthat, ha nem engedelmeskedik.

– Szerintem ez ő. – A gyávábbik még egy lépést tett a lovak felé.

A fejszés rápillantott, majd vissza a kovácsra.

– Nem lehet, nézzetek rá. Már a fivéreim is itt kovácsoltatták a késeiket. Túl fiatal, mester sem lehet, nemhogy a Vaskarmok mestere.

A fiúk engedelmeskedtek és ránéztek.

Az oldalgó megdermedt, a többi mozdult.

Az egyik a tűzhely melletti falon lógó szerszámok felé nyúlt. Kézbe vett egy kalapácsot, de a következő pillanatban már dobta is el, a tenyerén égésnyom.

A nő észrevette, hogy szabaddá vált az egyik keze, amiben máris egy penge villant, ami a következő támadó hónaljában landolt, és már fordult, hogy fusson, de a fejszés fejbe vágta a nyéllel, mire összeesett.

A sérült visítva rúgott az eszméletlen testbe.

A kovácsnak volt néhány szabálya. A Vaskarmok törvényei. Aki idejön nem öl, nem lop, másban, más tulajdonában kárt nem tesz, nem marad a szükségesnél tovább, nem kérdezősködik, ám a kérdésekre válaszol, végül szavához hűen fizet. A törvényszegésért mindig ugyanaz a büntetés járt. Kitiltás. Többet nem léphetett a földjére, többet nem dolgozott neki. És ez az első év után elég is volt. Addigra már becsülték ennyire munkáját. A Kék Farkasok ismerték a törvényeket és tartották magukat hozzájuk. Évek óta készített a harcosaiknak fegyvereket. Ezek a fiúk még nem voltak harcosok, de a Farkasokhoz tartoztak, hát nekik is ismerniük kellett a törvényeket.

Mégsem hitték, hogy rájuk is vonatkoznak. És ő mégsem haragíthatott magára egy egész törzset. Ha túl messzire megy, innen is mennie kell. Ha mindezek után futni hagyja őket, már, ha hajlandóak lesznek megfeledkezni az ostoba dacról és futnak, azzal azt üzeni, hogy bárki sértetlenül megteheti, amit ők. A kovács kényszerítette magát, hogy mindezt végiggondolja, miközben lassú léptekkel közeledett a munkapad felé. A műhelye felé. A földön összegömbölyödő karcsú alak felé.

Egy fejsze repült a fejét célozva. Ellépett az útjából.

A fiúk fegyver után kutattak, de azt a keveset, amit már kiérdemeltek, a lovakon hagyták. Amelyik bent állt, a szerszámok felé nyúlt, ám nem érte el a falat. A kovács nem hagyta. A fiú fejjel előre repült ki a fűre tompa puffanással és egy fülsértő reccsenéssel. A másik fogai közt szitkozódva rántotta ki sebéből a tőrt, és el is ejtette, ahogy a kovács rászorított a csuklójára. Pattanás és újabb visítás. Ellökte, hogy az is a fűre érkezzen. A harmadik távolabb lépett, végig őt figyelte, ahogy az övéhez emeli a kezét, tenyerét a nehéz kalapács fejére fektette. Ez volt az ő fegyvere. Nem kellett előhúznia.

Megált a műhely előtt és onnan figyelte, míg a folyton feléje sandító négyes összeszedte egymást és lóra ült. Csak akkor indult újra feléjük, mikor az ötödik lovat is elkötötték, de az állat megmakacsolta magát. Hiába rángatták, nem moccant. Végül feladták és még mindig hátra-hátrafordulva elsunnyogtak.

Nyolc nap. Ennyi idő kellett, hogy elérjék a törzs központját és a Farkasok küldöttjei visszaérjenek.

A kutya a falnál feküdt. A fekete volt az, fehér folttal a mellkasán. Neve nem volt, ahogy a többinek sem. Már nem lélegzett. A feje búbján szétnyílt bőr látni engedte a csontba mélyedő hasadékot. Fejsze a fejbe.

Egymáshoz dörzsölődő bőr és vászon hangja jelezte, hogy a nő megmozdult. A kovács mögéje lépett és a könyökénél fogva fölállította. Vékony volt, mintha nem enne eleget, szinte túl könnyű. Azonnal szabadulni próbált, meglepően nagy erővel, de ő szorosan tartotta, nehogy véletlenül kárt tegyen magában.

– Elengedlek. – Igyekezett, hogy a hangjába ne szűrődjön át a haragja, hiszen nem neki szánta.

A nő még egyet rángott, azután megdermedt. Végül mélyet sóhajtott.

Az ígéretéhez híven engedett a szorításon, de teljesen el mégsem engedte. Félt, hogy akkor újra összeesik. Percekig álltak így, némán, míg lassan mindketten megnyugodtak.

Ahogy leengedte a kezét, a nő megremegett.

– Ülj ide – irányította maga előtt a kovács, míg a tűzhely melletti padra eresztette.

A nő szeme csukva volt, és szinte azonnal el is hevert a padon. Mire a kovács megszólalhatott volna, hogy ha inkább feküdne, arra nem ez a legmegfelelőbb hely, már aludt. Kezében a véres tőr.

Nem kockáztatta meg, hogy belé állítja, miközben kényelmesebb helyre próbálja fektetni az egyre kisebb gombóccá kucorodó vendégét. Lement a nap és a lobogó tűz ellenére hűlt a levegő. Végül kihozott a házból egy takarót és ráterítette.