Vaskarmok

5.

Honnan tudta? A szerszámaival kapcsolatban vakon lőtt. És talált. Nem volt biztos benne, hogy jól látta, de ezek szerint mégis. Végül is, ha napokra itt hagyja a műhelyt, legalább biztos lehet benne, hogy nem lopják el mindenét. Csepkének is ezért kellett. Hogy ne fordíthassák ellene a saját eszközeit. Ha ki kell égetni egy sebet, többet nem kellene tüzet gyújtania. Bőr összeöltéséhez pedig már valóban több kovácsnál próbált tűt készíttetni, kevés sikerrel. Hogy felkapta a vizet a tűn, mintha a büszkeségébe gázolt volna, hogy ilyen csekélységet kér.

Mikor kimondta, hogy munkával fizetne, tudta, mennyire felesleges, amit ajánlani képes. Felkészült a nemre. Alaposan felkészült, mert, ha már idáig eljött... Valójában nem volt jobb ötlete. Egyáltalán nem volt több ötlete. Mindenképpen el kellett érnie, hogy maradhasson.

A kétségbeesés tette figyelmetlenné, mikor a kovács határozott, parancsolóan halk hangja enyhe gúnyba fordult és azt mondta, túl fiatal javasasszonynak. A visszavágás csak úgy kicsúszott a száján. Tényleg fiatalabb volt, mint gondolta. Harmincnál biztosan nem több, inkább még fiatalabb. És évek óta dolgozott mesterként, mikor más ennyi idősen is csak inas.

Hat hónap! Kapott hat teljes hónapot. Álmodni sem mert ennyi időről. Persze mindennek ára volt. A tűz. A kovács odaadással beszélt a hatalmas tűzhelyben lobogó lángokról. Etesd a tüzet. Kiütközött a hátán a hideg veríték. Meg tudod csinálni, győzködte magát. Hisz majd minden este tüzet gyújtott, hogy megmelegítse a vacsoráját és ne fázzon a hidegebb éjszakákon. De azok a tüzek kicsik voltak, ez a tűzhely viszont... Attól félt, mostantól nem a máglya, hanem ez a sárkánytűzzel lobogó katlan fogja üldözni álmában.

A szoba kicsi volt, de elég egy embernek. Tűz, tűzifa, apró ablak alatt kovácsoltvas állványon leheletvékony fém mosdótál, Két veretes láda, az egyikben ruhák, a másikban takarók. Egy zárt ajtó. És egy ágy. Tudta, hogy van ilyen, annyira nem volt tudatlan, volt, hogy igazi ágyban fekvő beteget gyógyított, de... A keret futónövények fekete szövedékét mímelte, rajta igazi matrac, sőt, lepedő. Annak a takarónak a párja, amit reggel magán talált. Soha nem aludt ágyban. A földön rengetegszer. Istállókban szénán, ritkábban szalmán. Egyszer hónapokig egy zsáknyi falevélen, amire lyukas medvebőr volt terítve. Még gyerekkorából sem emlékezett másra, csak vagy tucatnyi marhabőrre. Végigsimított a lepedőn. Vajon maga alatt a kiterített fehér vászonnal, a tollpaplan alá bújva is megjelenne a rémálom, ami évek óta újra és újra rátalált?

Pislogva kapta azon magát, hogy nemsokára kiderítheti. Megkapta. Övé volt az ágy. A kovács, kezében néhány takaróval, az ajtóban állt. Onnan nézte, ahogy ő lassan bepakol a számára kiürített ládába. És tépelődik, hogy mit mondjon. Utasítsa vissza? Nehezen vitte rá a lélek. Köszönje meg? Hogyan?

– Nem szükséges.

– Mégis elég széles az ágy kettőnek?

Tudta, hogy csak fel akarja piszkálni, hát fel se nézett.

– Elfekszem a földön – mutatott a döngölt padlóra. – Vagy a pajtában. Akárhol. – Végül is nem vendég ő itt, hogy a szobában háljon.

– Benne van az árban – zárta le a dolgot a férfi. – A ház mögött kiöblösödik a patak annyira, hogy fürödni lehet benne.

Vagyis bűzlik. Érezte, hogy elpirul, pedig nem volt oka rá. Nem az ő hibája, hogy napok óta nem volt esélye kimosni a ruháit. Előszedte az egyetlen váltás alsóneműjét és mereven maga elé nézve kivonult az épületből.

A mesterségesen felduzzasztott kis medencét könnyen megtalálta, csak követnie kellett a kitaposott ösvényt.

A tőle telhető leggyorsabban vetkőzött és csutakolta le magát. Úgy döntött, a szennyest később mossa ki. Végtelennek tűnő ideig gondolkodott, hogy elfedje-e a bal kezét, hisz látnia kellett, nem? Végül gondosan körbetekerte egy vászoncsíkkal. Felöltözött és sietett vissza.

A kovács nem volt bent, de a tűz elé vastagon széna volt terítve, arra szőrme és pokrócok.

Száraz széna a tűznél, egy második fekvőhely. Csepke lenyelte az aggodalmait és elfordult.

Az ablak párkányán két aprócska szobor álldogált. Az egyik csont, a másik fém. Egymás mása, két nyugvó, furcsa lény. De olyan élethű mindkettő, mintha bármikor felneszelhetnének és kinyújtóztathatnák a pihenésben elzsibbadt tagjaikat. Tüskés gyíkfejű, denevérszárnyú, pikkelyes sasok. Vajon ilyenek a sárkányok?

– Ahhoz ne nyúlj – dörrent rá a kovács. Az ajtóban állt.

A keze megdermedt, ahol volt.

– Sajnálom. – Végül csak a fémszobrocska körüli levegőt cirógatta végig az ujjaival. – Mintha csak aludnának.

– Megmutatom, mit hol találsz.

.

A lakáshoz tartozott még egy szoba, egy raktár. A padláson füstölt és szárított hús, meg zöldségek. És egy fürdődézsa a télre és néhány más eszköz. Az épület mögött egy füstölő. Minden szerszám a műhelyben, tömérdek fa és szén mellett. A pajta két részből állt. Az egyikben takarmány, a másik menedék az állatoknak. Lovak, marhák, tyúkok, kutyák. A fekete elpusztult. A szürke mellett volt még két fekete-fehér foltos is, egy teljesen fekete és egy hófehér. Mind akkora, mint egy-egy nagyra nőtt farkas. A három kisebb, barna-fehér foltos a szürke színű marhák közt járőrözött. Nem volt nevük, a kovács egyszerűen a kutyáknak hívta őket. Őt meg gyógyítónak. Nem kérdezte a nevét és nem mondta el az övét.

Csepke hallgatott és figyelt, megjegyzett minden szűkszavú utasítást és helyet. Minden hangot. Két hete volt, hogy bebizonyítsa, képes elvégezni a feladatait. Sikerülni fog. Sikerülnie kell. Nem azért jött el idáig, nem azért vette rá magát, hogy együtt éljen egy másik emberrel, egy idegennel, hogy kudarcot valljon. Megteszi, amit kell, és megpróbál megbízni ebben a férfiban annyira, hogy sikerüljön. Együtt élni, dolgozni, tanulni. Meg tudja csinálni. Meg bizony... Ismételgette, hátha elhiszi.

Gyermekkora óta nem aludt úgy, hogy látótávolságon belül más ember is volt, és azok a régi éjszakák sem mindig teltek nyugodt pihenéssel. Nem bízott senkiben. Megvolt rá az oka, de gyakorolnia kellett, ha egyszer egy táltos tanítványa akart lenni, hiszen az évekig tart.

Ostoba ötlet volt.

Meg tudja csinálni.

Mindig egyedül lenni, nem is olyan rossz.

Sikerülni fog.

Este elválik.

.

Miután mindegyik kutyával megbarátkoztatta, a kovács eleresztette, hogy nézzen körül, ha akar. Már a patak alsóbb részén álldogált a vízben, mikor meghallotta a fémhez ütődő fém ütemes csilingelését.

A talált szappan segítségével az inge tisztább lett, mint valaha. Halak menekültek a színes buborékok elől. Mi ez? Nem kell! Énekesmadarak reppentek ágról ágra. Érett bogyó! Jó bogyó! kiabálták. A levelek esőt surrogtak a széllel.

– Eső lesz? – kérdezte halkan. – Ma lesz eső?

A keleti szél nem hederített rá, csak susogta a magáét.

Eső... Tiszta... Eső... Villám... Eső...