Vaskarmok

3.

Lángok. A tűznyelvek nem elégedtek meg a talpa alatt felhalmozott rőzsével, könyörtelen éhséggel kaptak a ruhájába, a bőrét perzselték, a húsára, a csontjaira éheztek. Élet, élet, életet, susogták, miközben a testét habzsolták. A forróság elviselhetetlenné vált, a lábai égtek, fájdalom nyilallt végig rajta, miközben sírva könyörgött, könyörgött, hogy oltsák el. Bárkinek, aki hallja. Elég! Sikított, újra és újra, de a narancsvörös máglya hangosabban süvöltött. Nedves ágak törtek szisszenve, pattanva darabokra, szikrázó parázsszemek záporoztak, átégették a vásznat, a bőrt, de nem volt elég. A könnyei gőzölve illantak el az arcáról, mielőtt lehullhattak volna. Csak a kín és a kérlelhetetlen lángok. Még egyszer nekifeszült a béklyónak, de már nem volt benne biztos, hogy maradt elég belőle, hogy szökjön, ha szabadul. Füst marta a torkát, kényszerítette gyötrelmes, fullasztó köhögésre, perzselte a tüdejét. Már nem tudott beszélni, de már nem is akarta, hogy eleresszék, csak azt, hogy legyen vége gyorsan. Elég. Elég!

Kinyitotta a szemét.

Sötét.

Egész testében remegett, a ruháit átáztatta a veríték, zihált, de nem égett.

Nincs máglya, győzködte magát. Nincs tűz.

Parázs pattant, mire összerándult és lefordult a padról, le a földre a kovácstűzhely tövében. Odabent békésen izzó széntöredékek.

Valami nedves ért a kezéhez, de csak egy kutya nyelve volt. Csepke lassan szívta be, majd fújta ki a levegőt, miközben az ebet nézte. Szürke bunda, barátságos barna szemek. Egy másik, nem az a fekete, amelyik megvédte.

.

Megtalálta a hidat és a fák közt követte az ösvényt a sötét torony felé, ami kitakarta a csillagos ég egy szeletét. A Fog egyre fenyegetőbben tornyosult fölé, ahogy közeledett, mintha pusztán a méretével elűzhetné. Lenyűgözőnek találta.

Hajnalban a törzsek közt néha harsányzöld legelő foltjaira látott, de az út végig az erdőn keresztül vezette, míg fel nem tárult a műhely.

Nagyobbra számított. Középen a tűzhely, a kovácsműhely szíve, magas kéményének tetején szalagos szélkakakas, balkéz felől maga a műhely, elülső fal nélkül, csak egy munkapad választotta el a szabad tértől. Jobbra kicsi ház, két szoba talán, előtte ezeréves fa ágain mosott ruha száradt. Mögötte messzebb egy másik épület, fedél takarmánynak és állatnak. Minden világos kőből épült, nem úgy, mint a falu házai. Az ablakok kovácsoltvas rácsozata, az ajtó pántjai, a szélkakas, a műhely díszei mind remekbeszabott kovácsmunka. Minden rendben és tisztán várt a mesterre, aki, bár a kéményből kis füstgomolyok szálldogáltak, valóban nem volt jelen.

A fekete kutya vette észre először az érkezését. Ő hangosan közölte vele, hogy nem akar bajt és majd a patakparton várakozik, mire az, mintha csak megértette volna, farkcsóválva kísérte a táborhelyre. Néhány cölöp lovat kikötni, egy féltető, néhány tuskó és kövekkel körberakott tűzrakóhely a vízhez közel.

Minden bizonnyal bolondság volt, hogy biztonságban érezte magát, hogy nem húzódott be az erdőbe. Pszikát ugyan nem merte leszerszámozni, de ő maga leült, az egyik cölöpnek vetette a hátát és élvezte a látványt, az álmos őszi zsongást maga körül.

Mögötte, északra a Fog ágaskodott feketén a Havasok előterében, kiemelkedve az ősi erdők ködös lombjai közül. Nyugatra a Vaskarmok, aztán erdős csúcsok futottak fel a Havasok ölelő, mennybe szökő hegyeire. Délen mező, rajta békésen legelésző marhacsorda és ménes, mögöttük a Háborgó-hegyek utolsó képviselői választották el az idegen földeket, amerre még sohasem járt. A déli királyság lankáira a Véres-hágón keresztül vitt az út, és azt csak vezetővel volt javallott áthágni. Kelet felé folyt a patak, Fog faluja felé, a többi falu felé, a törzsek területei felé, az emberek felé.

Mikor a nap már ereszkedni kezdett, de még mielőtt a Havasok bércei mögé bukott volna, megérkezett a Kék Farkasok törzsének négy ifjú tagja.

Először nem hitte, hogy bántani fogják.

Tették neki a szépet, amire ő nem válaszolt. Nem szokott. Ez feldühítette őket. Mikor az egyik egy sértést vágott a fejéhez, nem a szavai, hanem a hang indulata késztette arra, hogy a balját mélyebbre rejtse. Egy másik észrevette. Azt hitte, késért nyúl. Röhögve rántotta ki a kezét, majd, mivel üresen találta, jobb híján lefejtette róla a kötést. Az első pillanatban nem értették, mitől más. Ám amikor meglátták...

.

Megrázkódott. Az álomhoz képest nem is volt olyan rossz.

Felállt, majd le is ült a pad tűztől legeslegtávolabbi végébe és körülnézett. A szürke kutya a lábához feküdt. A műhelyben volt. A hajnali szürkületben odakint felsejlett a rét. Csak most vette észre markában a kést. Az ő kése. Nem olyan jó, mint amilyet azok készíttethettek volna itt, de neki legalább volt.
A pengén az egyik fiú vére száradt. A rendszeres gyakorlás hatására végigfutott a gondolatsoron, hogyan kellene ellátni a sebet, amelyet okozott, miközben levakarta az alvadékot és az övén lógó hüvelybe helyezte a szabadságát jelző kést.

Megkordult a gyomra és evvel egyidőben eszébe jutott Pszika. Válaszként felhangzott az ismerős prüszkölés. A ló odakint, alig egy lépésnyire állt, és most bedugta hókás, sötét fejét. Csepke még egyszer körbefordult. Ételt nem, de egy dunyhát talált. A pehelytollal töltött világos anyag a földön hevert kormos-piszkosan.

.

A három faluval korábban vett kenyér utóját rágcsálta, mikor a nap előbújt. Egy kis darabot Pszikának, egy nagyobbat a szürke kutyának is adott. A dunyhát nézte, ami a lehető legtisztábbra verve az ezeréves fa egy ágán lengett kissé, ahogy a szél a sarkát emelgette.

Tudta, hogy a kovács őt nézi. Tudta, mégsem emelte fel a pillantását, míg le nem nyelte az utolsó falást.

A kovács összefont karral állt és őt fürkészte. Magabiztosan, elégedetten, láthatóan tudatában annak, hogy itt minden az övé. Csepke egyenes gerinccel, óvatos figyelemmel mérte végig a föléje tornyosuló férfit. Az első gondolata az volt, hogy jókorára nőtt. Magas volt, magasabbnak tűnt mindenki másnál, pedig nem lehetett az. Váll dolgában a rendes szélesség kétszeresével rendelkezett. Hordómellkasán összefont karjai láttán nem maradt kétsége arról, hogy könnyedén hajlítja a vasat, akár hidegen is. Ellenállt a késztetésnek, hogy felálljon, hátha az eléggé lecsökkenti a különbséget, hogy ne érezze olyan sérülékenynek magát. És annak is, hogy összegörnyedve próbálja elhárítani a haragját. Mert a mélyen ülő zöld szemekben harag lángolt. Csepkének el kellett hessegetnie a képet, amiben a kovács egykézzel, a legkisebb erőfeszítés nélkül roppantja össze a fejét. Feltűrt ingén fakóvörös ujjatlan köntöst viselt, lenvászon nadrágja végét bocskor szíjai tartották a helyén. Övén nehéz kalapács lógott a szokásos kés és tarsoly mellett. A nő abban sem volt biztos, hogy elbírná azt a kalapácsot. Talán mégsem volt olyan jó ötlet idejönni? Csak ne nézne olyan dühösen. Az arca nagy részét eltakarta a fakóbarna, bőrénél alig sötétebb szakáll, rövid, mint a haja, szálain nedvesség csillogott. Mosdott.

Csepke magában bólintott. Ha bántani akarná, mégsem mosdana le előtte, igaz-e. Ezzel a tudattal már képes volt megszólalni.

– Köszönöm a gondoskodást – pillantott a dunyhára. – És sajnálom, hogy a küszöbödre hoztam a bajt. Attól tartok, azok nagyobb hasznodra váltak volna. – Ebben a pillanatban jött rá, hogy nem takarta el a bal kezét.

A kovács latolgatta egy keveset a szavait.

– Nem dolgozom bajkeverőknek – felelt végül komoran, majd kissé lentebb hajtotta afejét. – És teérted mit tehetek?