Egy depressziós naplója

2.

Egy egyházi iskolába kerültem. Sokkal jobb helyem volt itt.
Sok olyan osztálytársam volt, akikkel egy oviba is jártam. Szerettem ott lenni. Jó volt az osztály, a tanárok kedvesek voltak, és mindenkivel foglalkoztak.
Csakhogy, a gondok nem szűntek meg. Az iskolába már ugyan nem zaklattak, de helyette ott voltak a folytonos veszekedések otthon.

Ahogy egyre idősebb lettem, azzal egyenesen arányosan nőtt a családi viták folytonossága is.
Apával egyre többször kaptunk össze. Ilyenkor mindig mikor vissza mertem szólni, jött a kurva anyázás, meg, a büdös kurva jó isten basszon szájba hülyegyerek és ehhez hasonlók. Mondhatom, nagyon jól esett.

És ami ezek mellé nagyon jó, hogy hiába mondanak nekem ilyeneket, és hiába kapom meg állandóan, hogy lusta vagyok meg nem érek semmit, mindezek ellenére nem tudom utálni őket.
Sőt, nem hogy utálni nem tudom, de szeretem őket. Ők a szüleim, és lehet, hogy sokszor nagyon fáj amit mondanak, vagy épp tesznek, de attól még szeretnek. Legalábbis néha azért ki szokták ejteni a szájukon, hogy szeretlek....

Csakhogy, hetedik osztály vége felé ez a dolog úgy elfajult, hogy nem volt nap, mikor ne veszekedtünk volna.
Egyre durvább dolgokat vágtak a fejemhez, és ha esetleg el mertem sírni magam, még jobban összeszidtak, hogy még én merek bömbölni? És jó lesz ha befejeztem, mert meg leszek verve.

Jaaa, igen, azt kihagytam, hogy mikor kisebb voltam, egy jópárszor volt olyan, hogy szíjjal el lettem verve.

Nyolcadik osztály elejére kész idegroncs voltam. Egész nyáron a szidást, az ócsárlást hallgattam, meg természetesen azt, hogy az én édes drága öcsikém mennyivel jobb mint én.
Az évnyitó ünnepségen emlékszem, hogy nagyon sokan megkérdezték az osztályból, hogy mi történt a karommal, mivel be volt kötve teljesen a könyökömig. Természetesen azt mondtam, hogy meghúzódott és nagyon fáj, persze ez nem volt igaz.
Bár, az igaz volt, hogy fáj, de közel sem azért, mert meghúzódott.

Szerintem nagyrészt már mindenki rájött aki idáig eljutott, hogy vagdostam a karomat.
Egyszerűen már annyira ki voltam idegileg, és olyan mély pontra jutottam, hogy amit addig megvetettem, valamint hülyeségnek és értelmetlennek tartottam, azt én is megtettem.
Az első vágások elég fájdalmasak voltak, de utána már szinte meg sem éreztem ahogy a penge siklik a karomon. Egyre mélyebb vágásokat ejtettem magamon. Benne volt minden fájdalmam, minden fejemhez vágott rossz szó, és mintha egy vágás egy olyan sértés lenne, amit elengedem magamtól, és már nem bánt. Megnyugtatott. Segített abban, hogy még ha csak egy rövid időre is, de ne a lelkemben lévő fajdalmakra koncentráljak. És így, hogy megtapasztaltam, már egyáltalán nem tartottam hülyeségnek, mert éreztem, hogy mit éreznek akik ezt teszik, éreztem, hogy milyen megnyugtató is valójában ez.

Sokan gondolhatjátok, hogy milyen beteg egy felfogás, talán így is van, talán nem.
Viszont, az biztos, hogy lesz ennél még betegebb, pszichopatább gondolat is.
Ez még csak a dolgok kezdete.