A suliba szokás szerint nem köszöntött fel senki, csak a legjobb barátnőm Cristy. Persze Kyrát mindenki ünnepelte. Valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy mi ikertestvérek vagyunk. Vagy csak szimplán átnéztek rajtam. Igazából nem érdekelt, már hozzászoktam. De a szíve legméjén azért fáj, ha az embert semmibe veszik.
Hazafelé tartottam. Egy hangulatos, de annál néptelenebb sikátoron át vezetett az út. A gondolataimba merültem. Magamat sajnáltattam a pocsék születésnap miatt, amikor éreztem, hogy valaki megfogja a csuklóm. Az adrenalinszintem az egekbe szökött. Ösztönszerűen megfordultam és kicsavartam a kezem a szorításból. Gyomorszájon rúgtam a támadót, aki ettől összegörnyedt, majd oldalról kapott tőlem egy jól irányzott pofont.
Ekkor vettem csak észre, hogy aki megfogott, nagyjából velem egyidős. Felpillantott. Láttam az arcán a fájdalmat.
Úristen! Áron!- sikítottam fel. Az osztálytársam állt velem szemben, vagyis feküdt, mert közben összerogyott.
Sajnálom. Én nem...-mentegetőztem, de a szavamba vágott.: Semmi baj.-nyögte.
Ne segítsek?- kérdeztem és a kezemet nyújtottam felé. Köszönöm.- mondta és elismerően rám nézett: hol tanultál meg így verekedni.
Sehol.- adtam a választ. Nálam ez ösztön szintű.
Mégegyszer, nagyon sajnálom. Nem akartam.- szabadkoztam.
Rá se ránts.- mosolygott rám. Már jól vagyok.
A mosolyában viszont volt valami furcsa.
Csak boldog szülinapt akartam kívánni neked.- fogta meg a kezem és velem szembe állt.
Köszönöm.- indultam tovább kivágva magam a kézfogásból. Nagyon figyelmes tőled. Csak a legjobb barátnőm és a szüleim köszöntöttek fel.
Igazán?- kérdezte titokzatosan.
Nem volt vele minden rendben. De betudtam az ütéseknek.
Még aznap Kyra boldogan futott le a lépcsőn. Anya, apa... Ezt nézzétek...
A kezéből egy csíra nőtt ki, de szinte azonnal elhervadt. A mosoly lelohadt Kyra arcáról. Ez nevetésre kényszerített, de visszafogtam magam. A szüleink viszont nem próbálták leplezni nevethetnéküket.
