A Pusztító//Avengers fanfic.

T W O

Író szemszöge

A lány kábultan hevert órákig a hideg padlón. Ereje túl erős volt, megfékezhetetlen, nem csoda, hogy eszméletét vesztette tőle.

Kis idővel később lassan magához tért. Megmozgatta porcikáit, majd lassan felült. A szemébe logó rakoncátlan tincseket füle mögé simította. Megdörzsölte a szemét, mintha most kelt volna fel egy álomból, majd erejét összeszedve, nagy nehezen lábra állt. Hasogott a feje, iszonyatosan szédült.

Körülnézett

-Istenem!-tette szájára a kezét. Könnyek gyűltek a szemeibe, szörnyülködött azon, hogy mit tett-Egy szörnyteg vagyok!-ordította, majd térdre esve adta át magát érzelmeinek.

Közben a ház ugyanolyan szörnyű állapotban volt. Törött vázák, felborult bútorok, minden szanaszét. És ezt mind Ő tette.

Kettő választási lehetősége akadt. Vagy örökké elfelejti múltját, és kezd egy teljesen új életet, vagy próbál mindent a helyére állítani. Képességével naponta gyakorolna, és talán még, ha Asgardba menni nem is, de viszont láthatja mostohatestvéreit.

Képtelen volt dönteni. Tudja, hogy ott lakozik benne anyja vére, tudja, hogy ha az utóbbit választja, akkor szembesülni kell minden múltbeli nehézségekkel újra. Lehet, hogy megint rossz útra tér. De viszont elfelejteni se tud teljesen semmit. Mindig gyötörni fogják az emlékei. Egy új élet kezdete pedig már-már szinte lehetetlen lenne számára.

Ezen agyalt a lány naphosszat, nem járt dolgozni, hisz úgy is tudta, nem tudja takarni gyötrelmeit. Megrázó hetek voltak ezek neki. Bezárkózott, volt, hogy napokat nem evett, ráadásul még a gyász is förtelmesen gyötörte a lelkét.

***

Több hónap eltelt a döntés ideje óta. Átlagos lány akar lenni. Örökké.

Már nem gondol a múltjára. Felmondott a munkahelyén, és olyan állást választott, amelyet otthon is képes elvégezni. Így nem kell aggódnia a váratlan incidensek miatt. Ritkán jár ki a házon kívül, ilyenkor is kevésbé tömeges helyeken.

Luana

Szeptember volt. A szél lágyan kapott a hajamba, mely copfba volt kötve. Lassan sétáltam egy keskeny úton. Emberek sehol. Szerencsémre.

Hazafelé tartottam, mikor valaki megszólított. Érdeklődve hátrafordultam, egy férfi állt előttem. Magas, barna haja volt. Intett, hogy menjek közelebb. Hajtott a kíváncsiság. Mikor odaértem, meglepetten láttam, hogy vigyor ül az arcán. Megragadta a csuklómat, majd húzni kezdett egyenesen az erdő felé.
-Elnézést-szólaltam meg nyugodtan-Maga mit csinál?
Nem válaszolt.
-Elnézést!-álltam meg.
-Kérem. Had mutassak valamit-mondta, majd tovább húzott.

Beérve az erdőbe megállt.

-Kérem csukja be a szemét. Tegye a kezét is a szemére, nehogy lásson valamit-utasított.

Ezt tettem.

-Rendben. Ha szólok, nézhet. Oké?

-Oké-feleltem.

Kissé aggasztott ez a helyzet. Egy teljesen idegen elvitt egy erdőbe, aztán megkéri hogy csukjam be a szemem, mert mutatni akar valamit. Teljesen őrült ez az ember. Én meg teljesen hülye vagyok.