A Hold-tó Völgye

A Hold éneke

A hold fénye ezüstösen világította meg a Hold-tavat. Völgyében fák,sziklák,mezők ékesítették a kopár fennsíkot. Kecsesen repkedett a szellő felkapva néhány őszi levelet, s eltűnt a messzeségben, maga után hagyva-e csodás vidéket. Szebb már nem is lehetne. Borzok,rókák,énekes madarak százai lakták az élettel megtelt helyet. Egy hatalmas dombon, nem is oly messze a tótól, két kicsi fekete foltocska látszott ki a fűből, mely a hold fényében ragyogott, mintha csak apró drágaköveket szórtak volna szét a puha, zöld pázsiton. Két macska állott a szélben, mozdulatlanul mint egy szobor. A szőrükbe játékosan egy-két elkóborolt szellő kapaszkodott bele, néhány levéllel együtt. Csak álltak, talán vártak valamire, de nem jött. Egyszer csak az egyik, a nagyobbik megtörte a jeget, mely szívükbe kapaszkodott az a pár év alatt, mely oly sok küzdelmet, nehézséget és fájdalmat okozott nekik. Odahajolt a kisebbikhez és azt mondta: "Én már öreg vagyok, már megtettem mindent, amit az Istenek rámbíztak."
A vén macska elmosolyodott, s halkan lesétált a domb tövébe, ahol eltűnt a sűrű bokrok árnyában. A másik leült, s egy nagyot sóhajtott. Lehajtotta fejét, és maga elé meredt. Szigorú tekintete megbabonázta a szellőt. Egy kis idő merengés után, halk dúdolgatásra lett figyelmes. Édes hang volt, mely a hideg lelkébe melegséget csempészett, mely ellen semmilyen varázs erő nem hatott volna, ami kiolthatná fényét, a bús éjszakában. A kandúr testét átjárta ez a különleges erő. Felkapta fejét és figyelmesen nézelődött, hátha meglátja azt a csodálatos teremtést, mely hangjával kiragadta őt a valóságból, s messze a felhők fölé repítette, ahol már a búnak nincs helye, csak a boldogságnak. Hirtelen az ének abbamaradt, és a tücskök ciripelése vette át a helyét. A macska figyelme megszakadt. Megfordult, s lesétált a nagy dombról, egyenesen az ellenkező irányba mint amerre az öregebbik ment. A csendesen csobogó csermely mellett haladva, lábai előtt kis békák ugrándoztak, baglyok huhogtak és a vízben, apró halak úszkáltak. Lekonyult fülekkel és farokkal sétált búsan a fák között, míg nem a kis csermely torkolatához nem ért. Ott megállt, s támadó állásba vágta magát. Várakozott egy kicsit, majd a megfelelő pillanatban, lecsapott áldozatára. Egy méretes aranyhalat fogott ki ügyes mancsaival és éles karmaival. Szájába vette a ficánkoló jószágot és folytatta útját a fák között. Ahogy bandukolt, egyre csak elveszett a csobogó hang, s felváltotta újra az állatok és a szellő nesze. Halk léptei, óvatosan zengtek a faleveleken. Hosszas séta után végre elért egy kis lyukat, mely mélyen elnyúlt a földben. Bemászott és egészen addig ment, míg nem egy kis fény csóvát pillantott meg. Ott megállt, nagy levegőt vett, s kidugta fejét az alagútból. Látta a mélyen alvó macskatársait. Nyugodt hely volt az, mely biztonságot adott azoknak, akik ott élhettek. Kimászott a lyukból, és egyenesen egy viszonylag nagy méretű barlang felé vette az irányt. Nesz nélkül osont el az alvók között, majd amikor odaért, letette a halat, s szétnézett közöttük. Hiszen bármikor bármi történhet, így gondolta ezt a nagy kandúr. Betoppant a lyukon és lefeküdt egy nagyobb szikla mellé. Megfordult párszor egyik oldaláról a másikra, sóhajtott egyet-kettőt, becsukta szemeit, s mély álomba szenderült. Az éj hangja már nem zavarta őt tovább. Másnap hajnal, madarak csicsergése ébresztette őt fel. Kinyitotta borostyán fényű szemeit, s ásított egy jó nagyot. Feltápászkodott nagy nyújtózkodások közepette, és kiment a barlangból. Már páran fent voltak, de ők sem nagyon szeleskedtek. Kivéve egyet, egy fehér nőstényt narancssárga csíkokkal. Ő mindig talpon volt, s energikus természetével néha idegesítővé vált. Most is rikácsoló nyávogása ébresztette fel a többieket. A kandúr már megszokta, de a társai sokszor vágtak hozzá sértő szavakat. Főleg Feketeagyar, a klán helyettese, és egyben a kandúr legjobb barátja. Ráordított olyanokat hogy rikácsoló kismadárnak nincs helye a klánban, meg hogy mihaszna kis kullancs. Ezt a nőstény néha a szívére vette, de tudta, hogy szeretik őt is, a maguk módján. Most is ráordított a fekete macska: Maradj csöndbe, mert különben elvisznek a rókák! Ettől megijedt és beszaladt egy üregbe. A kandúr ezen elmosolyodott. Feketeagyar észrevette őt és lelkesen köszönt: Jó reggelt Bátorszív! Feléfordult, s büszkén kajtatott a barna, tigris csíkos kandúr felé. Hol voltál éjszaka? Kérdezte a helyettes. Bátorszív nagyot nyelt, és azt mondta: Fehércsillag elment. Komorodott vissza a hideg énjéhez. Elment? Lepődött meg Feketeagyar. Az nem lehet! Ő volt a klán vezetője. Mi lesz velünk nélküle? A barna kandúr a szemébe nézett és azt mondta: Én leszek a vezető! Ezen kicsit elkomolyodott a helyettes arca. Te? Dehát... Tudom! Szakította félbe az indulatos macskát. Tudom hogy neked kéne, de engem bízott meg ezzel a feladattal. Nem akarok veled problémázni ezen. Úgyhogy mint vezetőd, megparancsolom, hogy hívd össze a klánt egy megbeszélésre. Feketeagyar kissé húzta a száját, de kénytelen volt igent mondania. Ezzel az új vezető megfordult, s visszaballagott a barlangba. A helyettes morgolódott magában egy kicsit, majd elindult felébreszteni a többieket. Egy kis idő múlva már mindenki a Nagy Holdkő előtt állt, s várt, hogy vajon mit fognak mondani nekik. Jót? Vagy rosszat? Erről beszélgettek a várakozás idején. Lassan megérkezett Bátorszív is. Felállt a hatalmas sziklára, s lenézett a tömegre. Mindenki meglepődött, amikor látta, hogy a hajdani vadász, a vezetők helyére merészkedett. Vajon mit fog mondani Fehércsillag? Hangzott el az egyik fehér macska szájából. Bátorszív mély levegőt vett, s csak annyit mondott, hogy semmit. Fehércsillag elment Rémült társai összenézzek, s vártak a magyarázatra. Most mi lesz velünk? Hangzott el újból ez a kérdés valamelyik macskától. Bátorszív kihúzta magát és azt mondta, hogy Én leszek az új vezető! Ez a kijelentés nagy háborgást keltett a társai között. Az ősi törvényekben az áll, hogy ha a vezető nem képes ebben a pozícióban maradni, akkor a helyettesnek kell átvenni a helyét. Szigorú tekintetet vetett a többiekre, majd Feketeagyarra nézett, aki felháborodás helyett, csak csendben ült a szikla szélén. Csend legyen! Ordította Bátorszív. Most, hogy én vezetem ezt a klánt, úgy döntöttem, hogy kiválasztok egy második helyettest! Egy olyan macskát, akire eddig mindig is számíthattam, és tudom, hogy nála jobb helyettest sosem találhatnék. Szóval Ködbunda, kérlek fáradj ki a tömegből. A szürke kandúr előjött a sok nyugtalan macska közül, s figyelmesen hallgatta vezetője szavait. Remélem tudod hogy miért szólítottalak. Ezennel felkérlek arra, hogy legyél az új helyettesem! Elfogadod ezt a pozíciót? Ködbunda elmosolyodott és így válaszolt: Igen, rám bízhatod ezt a megtiszteltetést! Sosem hagynám cserbe egy klántársamat sem. Ezzel felmászott a sziklára, és Bátorszív bal oldalára állt. A barna kandúr így folytatta: Ezennel, megkérem a gyógyítómacskát, hogy jöjjön fel a szikla orrára és avasson fel engem, a Hold klán törvényes vezetőjének! A fehér nőstény felmászott, s alázatosan állt elé. A macskaisteneket megszólította egyszer, kétszer, majd háromszor is, mikor egyszercsak szétválltak a felhők és egy macska alak jött ki mögülük. Mindenki meghajolt. A macskaisten odarepült Bátorszívhez, s orrát a homlokához érintette, ami hatalmas fényvillanásokat idézett meg. Egy kis idő elteltével, a macskaisten visszaszállt a felhők mögé és mintha mi sem történt volna, eltűnt. A gyógyítómacska felnézett a kandúrra, s ezt mondta: Bátorszív! Az Istenek engedelmével, a mai naptól kezdve, életed végéig, te leszel a Hold klán új vezetője! A neved mostantól Bátorcsillag! Éljen az új vezető! Mindenki hangos éljenezésbe kezdett, a nőstény lemászott a szikláról, s visszament az eddigi helyére, egy magányos fűz fa árnyába. A kandúr odafordult Feketeagyarhoz, s megparancsolta neki, hogy oszlassa fel a tömeget. A helyettes meg is tette, egy hangos felkiáltással. E közben Bátorcsillag visszament a barlangjába, s még utoljára körbenézett. Viszlát vadászok lakja! Elmosolyodott, megfordult, majd kilépett a lyukból. Magabiztosan lépkedett a vezetők lakja felé. Egy hatalmas barlang volt az, mely sokkal tágasabb, és elegánsabb volt, mint eddigi lakhelye. Izgatottan betoppant, s körülnézett. Miután valamennyire megszokta az új helyét, kiment, hogy ellenőrizze a többieket. Először az idősek lakjához ment. Rossz érzéseim vannak! Szólalt fel egy idős fekete nőstény. Úgy érzem, hogy valami balszerencsés dolog fog történni! Nem fog semmi! Horkant fel egy másik, szürkés barna színű kandúr. Hetek óta ezt hajtogatod és semmi sem történt! Mordult rá egy másik, idős kandúr. Amikor Bátorcsillag megérkezett, mindannyian elhallgattak. Jó reggelt! Köszönt gyanakvóan a vezető. Jó reggelt! Válaszoltak flegmán a vén macskák. A kandúrnak ez nem esett jól, tehát elköszönt, és tovább állt. Most a gyógyítók lakhelyéhez ment. Épp a legidősebb tagot gyógyította Jégvirág, a gyógyítómacska. Szia Jégvirág! Köszönt nagylelkűen a fehér nősténynek, aki csak egy mancs intéssel válaszolt, hogy most nem ér rá. Bátorcsillag ránézett a beteg macskára. Jégvirág letette a gyógyfüveket, s megnyugtatta az öreg nőstényt, aki fájdalmában hangosan nyávogott. Sshh... nem lesz semmi baj! Maszírozta oldalát, lágy mancsaival. Majd felnézett a kandúrra és köszönt neki. Jó reggelt Bátorcsillag! Ő volt az egyetlen aki rámosolygott, és nem ítélte el. Mi történt Saslélekkel?
-Sajnos megfázott.
-Értem, és meg fogy gyógyulni?
-Hát... Remélem, én mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
-Rendben! Mosolygott büszkén a nőstényre.
Most mennem kell, de később majd még megnézem Saslelket.
-Jó, akkor szia Bátorcsillag!
-Szia Jégvirág!
A kandúr megfordult, s elindult a tanítványok lakja felé. Egy nagyon kicsi lyuk volt az, benőtték az indák, s a fű sem volt eléggé letaposva. A kandúr kikaparta a bejáratba benőtt gazt, s benézett. A kiscicák többsége játszott, vagy pihent. Az idősebbek viszont beszélgettek, vagy vadászni tanultak. Bátorcsillag kedvesen köszönt nekik. Sziasztok, kis vadászok! Ezzel a kicsik egyből lerohanták, s rátámadtak, mintha préda lenne. A vezető ezt nem vette rossz néven, csak nevetett. Egy szürke és csíkos nőstény odaszaladt, s elhesegette a kiscicákat. Menjetek vissza a lyukba! Ő itt a vezető, nem préda! Bátorcsillag elmosolyodott. Butus kölykök! Súgta a kandúr fülébe.
-Á, nem azok! Csak kicsik még. Nevetett a vezető.
-Nagyon sajnálom!
-Nem haragszom! Na megyek tovább mert már eléggé beborult. További szép napot!
-Köszönöm, neked is!
Bátorcsillag felnézett az égre, s látta hogy nagy vihar van készülőben. Gyors tempóban sietett az óvoda felé. Kis esőcseppek csepegtek az égből, amik egyre csak nagyobbodtak. A vihar egyre csak nagyobbodott. Hirtelen egy villám csapott az idősek lakjába. Bátorcsillag halálra rémülve fordult a lángoló lak felé. Gyorsan! Mindenki segítsen kimenteni az időseket a tűzből! Kiáltja. Feketeagyar és Ködbunda előugrottak lakjukból és egyenesen az idősekhez siettek. Bátorcsillag beugrott a lángok közé s köhögve nézett körül. Megragadta Csendespatakot, s kihúzta a tűzből. Ködbunda és Feketeagyar is kimentett két időset. A tűz egyre csak nőtt, s beszakadt a lyuk. Bátorcsillag Jégvirághoz sietett. Jégvirág! Gyorsan! Vízre van szükségünk! Majd visszafutott az égő lakhoz. Feketeagyar odasietett hozzá és kétségbeesetten mondta hogy Villámbunda bentragadt. Ködbunda reszketve ásott, hogy megmentse apját. Bátorcsillag odament neki segíteni, de folyton csak kövekbe ütköztek. Jégvirág megérkezett egy kis vízzel, s ráöntötte a betömődött nyílásra. Gyorsan! Itt be tudtok menni! Mondta a vezetőnek. Ködbunda bemászott a lyukba és keresni kezdte Villámbundát. A hatalmas füstben nem lehetett semmit sem látni. Jégvirág egyre több vizet hozott, s a többi macska is besegített. Egy kis idő múlva, Ködbunda még mjndig nem tért vissza. A vezető utána ment. Amikor a lyukba ért, meglátta barátját a földön fekve. Rémülten ragadta meg a grabancát, s húzta a kijárat felé. Egyedül nem bírta el, de szerencsére Feketeagyar segített neki. Nagy nehezen kihúzták a szürke kandúrt, a lakból. Jégcsillag megvizsgálta, s két vadász segített neki becipelni a helyettest a gyógyítólakba. A másik helyettes odaugrott Bátorcsillaghoz, és jelentette neki hogy Villámbundát még mindig nem hozták ki. A barna kandúr idegesen futott be érte a lángok közé. Meg is találta. Feketeagyar és Pettyeshajnal segített neki kiszedni az idős macskát a lakból. El is cipelték a gyógyítólakba. Bátorcsillag meg besegített a vízhordásban. Este felé el is aludt a tűz. A vihar is továbbhaladt a hegyek felé. A vezető elment Jégvirághoz, hogy megnézze a helyettesét és Villámbundát. Hogy van? Kérdezte kétségbe esetten. A nőstény szomorúan mondta hogy jól. Bátorcsillag nem értette mi a baja. A gyógyítómacska ezzel folytatta: Villámbunda túl sokáig volt a tűzben, és nem tudom hogy mi lesz vele. Elég rossz állapotban van.
-Ohh... remélem jobban lesz.
-Én is. A nőstény leszegezte a tekintetét, s észrevette, hogy a vezető lába megsérült.
Megsérültél! Kiált fel, s elindul a gyógynövényekhez. -Nem nagy dolog! Inkább lásd el a többieket!
-Nekik pihenésre van szükségük. Jégvirág ezzel egy sárgás levelet rakott a kandúr sebére.
Tessék! Ezt tartsd ott egy pár percig.
-Köszi, de tényleg nem kellett volna.
-Ugyan már!
A gyógyítómacska odasietett Saslélekhez, s megitatott vele valami piros löttyöt. Bátorcsillag kiment a lakból, s elfutott a hatalmas domb felé. Feketeagyar észrevette, s követte őt. A vezető gyorsan futott, gyorsabban mint a szelő, amely szőrébe kapott. A csermelyhez érve, leszedte magáról a levelet, s a vízbe dobta. Majd folytatta útját a domb felé. Amikor a lábához ért észrevette, hogy valaki követte.
-Ki van ott? Mordult a fekete árnyra.
-Én vagyok az!
-Ki? Nézett egyenesen a világító sárga szemeibe.
-Feketeagyar! A kandúr előlépett a bokrok közül, s kérdően nézett Bátorcsillagra.
-Máskor inkább mondd el egyből! Majdnem megtámadtalak.
-Bocsáss meg... de...
-Mit keresel itt?
-Én is ezt akartam kérdezni!
-Hát... gyere megmutatom!
A barna kandúr felment a domb tetejére, s leült a széllel szemben.
Az az édes dúdolgatás újra megcsapta fülét.
Hallod ezt?
-Igen! Ez ki?
-Nemtudom.
Mindig ide jövök ha egy kis nyugalomra van szükségem.
-Aha... és miért nem nézed meg?
-Hát... nem is tudom...
-Na menj és nézd meg! Én addig visszamegyek. Majd megmondom hogy elmentél körbenézni a területeden.
-Köszönöm! Mosolygott Bátorcsillag.
-Jössz nekem egyel!
-Persze!
Ezzel a fekete kandúr elindult visszafelé. A vezető leült és elmélkedett. Lehet hogy igaza van? Gondolta. Nem veszítek azzal semmit hogyha megnézem ki ez. Bátorcsillag felállt, s elindult a hang felé. A dúdolás kivezette őt a völgyből. Egyenesen az emberek felé. Óvatosan lépkedett a házak felé. Amikor már elég közel érezte magát. Megállt egy pillanatra, s körbeszaglászott. Van ott valaki?! Kiáltotta. A dúdolás egyszer csak abbamaradt. Hahó! Tudom hogy ott vagy! A kandúr közelebb merészkedett a kerítéshez, s megpillantott egy ezüst színű, csíkos nőstényt. Olyan gyönyörű volt, hogy egyből megtetszett Bátorcsillagnak.
-Sz...szia. Mondta megszeppenve a szép cica.
-Szia!
-Mit akarsz tőlem?!
-Semmit... csak nagyon szép a hangod, és eljöttem megnézni, hogy ki ez az elbűvölő teremtés.
-Köszi! Mosolygott rá a kandúrra.
-Mi a neved?
-Angyal. Neked?
-Bátorcsillag.
-Te a völgyből jöttél?
-Igen! Van egy klánom.
-Wow! Te vagy a vezető?
-Igen! Dicsekedett a kandúr.
-Én az emberekkel élek.
-Biztos jó.
-Hát van jó és rossz oldala is.
Közben Feketeagyar visszatért s elmesélte a többieknek, hogy Bátorcsillag elment körbenézni a területén. Mindenki elment aludni, kivéve Jégvirág. Ő várta a vezetőt, hogy beszéljen vele. De nem jött. Tehát ő is lepihent. A kandúr csak hajnalban érkezett, s lefeküdt egy kis időre.