Valaki, aki nem számít (Baal)

Valaki, Aki Nem Számít

Johannes Meyer négy éves. Szép kis szőke fiú, a szeme lenszínű. Állát az üvegasztal sarkára támasztja, tintafoltos ujjacskái nyomot hagynak a sima felületen. Most tanul írni.
A mamának fontos, hogy Johannes minél előbb írjon, olvasson, szépen énekeljen, tehát Johannes a vendégek előtt illedelmesen hátratett kézzel verset szaval. Nem billeg már ide-oda a sarkán, a mama azt nem szereti. A mama híres színésznő.
Szép piros körmei vannak, a vendégek előtt simogat, de amikor mérges, és megragadja Johannes karját, a körme vonalakat hagy a kisfiú bőrén.
De Johannes nem bánja. Hiszen nem is fáj. Tudja, hogy mama az egyetlen, aki szereti őt.

Johannes-nek nincsen apja.
Vannak bácsik a mama mellett, többes számban, jönnek-mennek, egymásnak adják a kilincset, és Johannes-nek csendben kell játszania, míg a mama a szobába megy velük. Neki olyankor nem szabad megszólalnia. Nem beszélhet a bácsikhoz.
Valamelyik kedves. Narancsot hoz neki, és színes kavicsot, Johannes nagyon szereti a színes holmikat. A mama gúnyosan neveti, és pirosló ajkai közé illeszti a vékony cigarettát. Fújja a füstöt. Bosszankodik, hogy Johannes szereti az ilyen ostoba játékokat.
Aztán vannak bácsik, akik szépen megsimogatják Johannest, és az ölükbe ültetik, tapogatják, és a szemükben valami különleges fény gyullad, és Johannes azt nem szereti. De csöndben marad.

Johannest az iskolában a többi fiú megszólja, azt mondják, a mama egy kurva. (Csúnyán beszélnek. Johannes nem beszél csúnyán, álmodozik, és könyveket olvas naphosszat a szobájában, a világ hangos, és durva, és ő egyáltalán nem vágyik rá. )
Nem akar verekedni, Illetlennek tartja, és barbárnak, de a mama becsületéért mégiscsak meg kell ütni a csúfolódókat.
Téged védtelek mama, mondja később, ajka felrepedve, orra vérzik az igazgatói szoba ajtaja előtt, és a mama tényleg nagyon mérges, és csak legyint, istenem, milyen szentimentális álmodozó vagy, éppen, mint az apád.
Ez az első alkalom, mikor Johannes bármit hall az apjáról.
Szomorú lesz tőle.

Johannes nagyon jó tanuló. Ezt az incidenst leszámítva a viselkedése is kifogástalan, az inge mindig patyolatfehér, a gallérja élére vasalva.
Tudja, hogy a mama az egyetlen aki szereti őt.
Ő maga nem jelentős személyiség, ezt tudja magáról, és egy kicsit elszomorítja, mert szeretne olyan lenni, mint a regények hősei, a történetek szereplői, amiket úgy szeret, de elfogadja magáról, hogy ő nem különleges.
Épp ezért nagyon kedves mindenkivel. Nagyon szeretné, ha szeretnék őt az emberek.
Ő nem szereti saját magát. Nem ilyen akart lenni, de fogalma sincs, hogy lehetne másmilyen.
Társaságokba hívják kifogástalan viselkedése miatt, és ő elragadtatva hallgatja a vendégművészeket.

A férfi akkor, a szalonban rögtön lenyűgözi.
Kortalan, lehet húsz, vagy negyven éves, haja csapzott, öltözéke zilált, és borzalmasan illetlenül viselkedik.
A dalaiban viszont ott lobog szilaj, vad, zabolázatlan lelke.
A vendégek megbotránkoznak, Johannes azonban ott áll a falnál, tágra nyílt szemmel, keze a háta mögött, és egész testében borzong, ahogy a férfit nézi.
Később utána megy, és megkérdezi, meglátogathatja –e. A férfi durva, és goromba vele, ő pirulva szalad el.
De nem adja fel. Utánamegy újra és újra. A férfit elkezdi érdekelni ártatlan ragaszkodása, és Johannes ugyanazt a mohó fényt látja a szemében, mint a bácsiknak a mama szalonjában.

Johannes akkor ismeri meg Johannát, mikor a lány először jöhet társaságba.
Előtte nem volt sikere a leányoknál, de Johanna finom szépsége rögtön lenyűgözi. Kiszárad a torka, és csak hebegni tud. Johanna illedelmesen unatkozik, úgyhogy elfogadja a fiú félénk udvarlását.
Johannes a fellegekben jár, mikor a leány kis kezecskéje az övéhez ér, ragyog  homlokán a boldogság.
A mama kineveti, ugyan fiam, mi nők mind egy dolgot akarunk, ez alól a te kis szerelmesed sem kivétel.
Johannes életében először nem hallgat az anyjára. Szerelmes, és boldog. Meg is kéri a leány kezét.
Johanna igent mond.
Arcán még mindig az az illedelmes unalom.