Itt vagyok

Prológus

Először nem is tudatosul, hogy a telefonom csörög. Az álom egyre csak visszafelé húz. De Zita bökdös és nem akar abbamaradni a jelen pillanatban kurvára idegesítő dallam se.

– Egen? – szólok bele a készülékbe, miután sikerül rányomni a zöld kis jelecskére.

– Én vagyok az, ne haragudj, hogy felkeltettelek – válaszol a vonal másik végéről Jani.

Csak hümmögni tudok válaszként, s azonnal csend telepszik ránk. Talán csak pár másodpercig tart, de legalább több órának tűnik. Álmos vagyok és kicsit haragszom is rá, amiért felkeltett. El sem tudom képzelni, hogy miért tette.

– Itt vagyok a kórháznál – töri meg a csendet. Hatalmasra nőnek a szemeim, ordítani tudnék, de csak a pislogásig jutok. A kórháznál? Minek? – Nincs nálam semmi... se pénz, se iratok... el... el tudnál értem jönni?

Először nem jön ki hang a torkomon, pedig szívesen megkérdezném tőle, hogy normális vagy baszdmeg, az éjszaka közepe van, de végül a lelkem mélyéről megszólal a barátságunk démonja, hogy márpedig emeljem fel a seggem és vigyem haza Janit.

Na, meg persze zavar az egész dolog, hogy vajon miért van a kórháznál. A szívem a tokromba ugrik, s készül onnan is kitörni, talán egymilliót számlál a pulzusom, talán többet. Idegesít és kicsit félek. Pontosabban aggódok mint mindig. Aggódok érte. Ugye nincs baj?

Összeszedem álmos darabjaimat és random ruhák kötegébe csomagolom. Gondolkodás nélkül vezetek a kórházig. A parkolóban egyetlen ember alakját lehet csak látni, fején kapucni, fekete keretes szemüvegének lencséjén pedig megcsillan a közvilágítás sárga fénye. Kétségtelen, hogy Jani az, mellé parkolok, ő pedig szó nélkül pattan be az anyósülésre. Rám se néz, szeme előre fókuszál. És meg sem szólal. Csendesen vezetek, az egyetlen hang a motor halk zúgása.

Percek telnek el, mire végül megszólal.

– Dóri... – mondja halkan. A kezeit bámulja az ölében, mintha keresné a szavakat. Mintha nem tudná mit mondjon igazán.

Ezer, s ezer kérdés szalad át az agyamon. S a legrosszabbra gondolok. A lehető legrosszabbra. De mégis képtelen vagyok szóra bírni számat. Hangszálaim megmakacsolták magukat, s nem hajlandóak kiadni egyetlen hangot se.

– Nem tudom kimondani, Pisti... – Arcán könnycseppek futnak végig. – Nem tudom igazán felfogni se, hogy... hogy nincs többé...

Le kell állítanom az autót. Kezeim remegnek a kormányon, nem érzem lábaim súlyát a pedálokon. A rémület egy óriási hulláma söpör végig a szívemen.

Csendesen ülünk egymás mellett a sötét kocsiban. Percekig bámulom a homályban, ahogy sír. Amikor végül rám emeli tekintetét, szeme szinte fekete, de látom benne a fájdalmat. És a szemfehérjéjében megjelenő vörös foltokat is. Kezem magától mozdul és a vállára teszem a tenyerem. Nézzük egymást, fogom a vállát és annyira elbaszott az egész, hogy nincsenek rá szavak. Fogalmam sincs mit csinálhatnék vele.

– Menjünk haza! – szól kisvártatva. Hangja kérlelő, könyörgő.

Csak bólintok és újra elindulunk. Alig pár perc alatt oda is érünk a lakásához. Leállítom a motort, de egyikünk sem mozdul.

– De... – csúszik ki számon, mire Jani odakapja a fejét irányomba. – Mindegy – hessegetem el a gondolatot.

– Nem mindegy... Nem értem én se... Nem... nem tudom... – suttogja alig hallhatóan. Szakadozottan beszél. Minden fél mondat után hatalmas levegőt vesz.

– Ha nem akarod elmondani, nem kell.

– Tegnap... órákkal ezelőtt... még itt volt. Most pedig nincs. Fel... fel se tudom fogni – sírja a szavakat. Valami megindul bennem, egyszerűen képtelen vagyok így látni, képtelen vagyok bármire egyáltalán. Sós könnycsepp marja végig az arcom. Remek. Most már ketten bőgünk.

– Elvérzett – mondja szipogva. – Én...

– Hé! – szorítok rá vállára ismételten. – Nem kell róla beszélned.

– Olyan gyorsan történt – törnek ki belőle a szavak. Kikapcsolom a biztonsági övet, hogy a sebváltó felett áthajolva hozzá az ölelésembe vonjam. Szótlanul simul arca vállamba, keze pólóm anyagába markol, s zokogása betölti a Corsit. Óráknak tűnik az a pár perc még lecsendesedik és légzése, ha nem is szabályos ritmusba, de egyenesbe rendeződik, zihálása alábbhagy, elengedi a pólómat, hátrébb húzódik. Nagy levegőket vesz, előre bámul. Megint hatalmas, emésztő csend ereszkedik ránk.

Beszélni akarok, de nem tudok. Túl hirtelen történt, fel se fogom igazán. Összezavarodtam. Nem értem az egészet, mert nem tudok mindent, de nem akarok rákérdezni se, mert nem akarom megsérteni Janit. És így egy zavaros massza az egész a fejemben. Ami kezdi megfájdítani a fejemet.

– Csak a mentőt látom magam előtt... – kezd bele halkan mélyről jövő sóhajjal. – A karjaimban sír. Félt. – Szünetet tart. Hatalmas levegőket vesz és lassan fújja ki őket. Próbálja nyugtatni magát. – Én is féltem.

– De...

– Azt mondták, hogy méh... méhen kívüli... terhessége... volt... – Megint kapkodja a levegőt.

Nem tudok mit mondani, csak bámulok rá nyitott szájjal és kerek szemekkel.

Percek múltán újra beszélni kezd, amikor lecsillapodik légzése.

– Nem... tudták... meg... megmenteni... – Felsír, zokogás fut végig az egész testén, rázza, cibálja.

– Jani... – A szemeim akaratlanul is megtelnek a látványára, ahogy sír, s magamon kívül suttogom nevét magam elé.

– Elment... meghalt... – küszködi ki a szavakat.

– Jani... – A könnycseppek megégetik az arcom, ahogy lassan végigfolynak rajta. Sajnálom Dórit, felfoghatatlan, ami történt. És sajnálom Janit, mert látom, hogy millió apró szilánkra tört a szíve és ez csak rosszabb lesz később. És picit sajnálom magamat is, mert a nyakamba szakadt minden, pontosan ebben a szent pillanatban.

Amikor végül kiszáll, képtelen vagyok válaszolni neki, s utána menni sem tudok, pedig tudom, hogy kéne. Elrohan, én pedig még percekig ülök lesújtva.

Egy pillanat erejéig átfut az agyamon, hogy vajon tényleg megtörtént-e mindez és nem csak az agyam játszik velem nagyon hülye játékokat. De csak 10 ujjam van és Zita „hol a francban vagy?"-üzenetét is el tudom olvasni, így az álom lehetősége azonnal elvetődik. Marad a fájdalmas és rideg valóság. Hogy könnyezve vezetek hazáig és képtelen vagyok megszólalni. Még másnap is csak magam elé bámulok. De a kezdeti sokk után elszántan tekintek előre. Én még itt vagyok neki.

Az ominózus kocsiban sírós jelenet:

Made by Poooonies98 ❤ köszönöm és továbbra is örök élet, ingyen lőszer for you lil sis! ❤