Itt vagyok

3. fejezet

Janival sose volt könnyű. Dóri halálát követően viszont kiszámíthatatlan lett. Sosem tudtam, hogy mikor alszik, mikor van ébren, eszik-e egyáltalán, s mire gondol. Hogy mikor vannak azok a napok, amikor kicsit közelebb enged, mikor azok, amikor csak még messzebbre taszít. S egyik mindig a másikat követte.

Az álmom után, amikor egész éjszaka a kanapén ültünk szótlanul, mintha közelebb engedett volna magához. Még mindig nem beszél velem, de látszik rajta, hogy közvetlenebb lett. Hogy már könnyebben köszöni meg, amikor ételt rakok elé. Illetve, hogy egyáltalán megköszöni, mert eddig azt se tette, csak úgy elfogadta, nyugtázta, hogy van kaja, aztán megette. Hogy már nem menekül el, ha meglát, inkább csak megvárja, amíg arrébb megyek. Talán ezek apró dolgok, de a szívem egy rejtett zuga repdes örömében, mert ennyi is történt.

A szokásosnál hamarabb fejezem be a pénteki streamet, hogy elmenjek kaját venni. Már nem is törődöm azzal, hogy vajon mikor lettem a felesége, vagy az anyja. Amíg szüksége van rám bármilyen szerepkörrel viccelődhet a társadalom, mert pont leszarom. A seggét nem nyalom ki, csak próbálom életben tartani. Ha nem etetném, egész biztos, hogy azzal se foglalkozna.

Viszonylag hamar lerendezem a bolt dolgot és sprintelek is haza. Elfog egy furcsa érzés, hogy ma hamarabb fog felkelni szemüveges barátom. S be is igazolódik a hatodik érzékem létezése, amikor az ajtót kinyitva azonnal meghallom a sikolyát. Az egész csak egy pár másodpercig tart, mire bemegyek hozzá már lábait maga elé húzva ül. Először nem tudom mit csináljak, de aztán odaülök én is az ágyra. Erősen figyelem az arcát, hátha az legalább mond majd valamit, de csak könnyeinek vörös nyomát látom. Szomorú foltokat sápadt bőrén.

Egy idő után elkezdem kellemetlenül érzni magam. Talán az, hogy itt ülök a legrosszabb, amit most tehetek. Ha én lennék ebben a helyzetben, biztos nem akarnám, hogy valaki végignézze a nyomoromat. De, amikor felállok és el akarok menni, megfogja karomon a pulcsit és visszahúz. Így megint csak csendesen ülünk a sötétben. Nem tudom mennyi idő telik, talán csak pár perc, talán több óra míg zokogása lecsendesedik, szipogássá alakul, s végül pedig teljesen megszűnik.

Képtelen vagyok ránézni, az ölembe ejtett kezeimet figyelem szüntelen. Annyira reményveszett az egész. Fogalmam sincs mit csinálok itt egyáltalán. Ezzel nem segítek rajta. Újabb óráknak tűnő percekig gyűjtöm a bátorságot, s végül óvatosan vállára teszem a kezem. Rám emeli tekintetét.

– Gyere! – szólok neki kedvesen, miközben felállok. – Csinálok kaját.

– Nem kérek – válaszolja. Meglep, hogy megszólal. Egy pillanatra nem tudok mit kezdeni a ténnyel. Beszél, ez már önmagában csodás, de hozzám beszél és hirtelen madarat lehetne velem fogatni, annyira örülök.

– Kérlek! – préselem ki a szavakat számon. Megfogom a karját. Nem húzódik el, csak néz rám. Sokáig maradunk így egymásra bámulva. Nem akarom erőltetni a dolgokat, várok a válaszára, s ha az órák múltán érkezik, hát kivárom. Fogalmam sincs, honnan jött ez a hirtelen türelmem, de sajnos szükségem van rá, mert most olyan az élet Janival, mintha egy nyugdíjas, törött lábú, járókeretes nénit kéne átkísérnem egy nyolcsávos út zebráján, aki minden fehér csíkra rácsodálkozik.

Végül feláll, de egy örökkévalóságnak tűnik. Ahogy az is, amilyen lassan eszik. Ha lehet most még jobban össze van törve. Amikor végez szó nélkül visszamegy a hálóba. Én meg csak állok ott a konyhaajtóban, hogy most mi a franc, de nem tudok utána menni. A lábaim legyökereznek.

Még mindig nem tudom átlépni a szobája küszöbét. Így is beférkőztem a magánéletének egy olyan részébe, amibe nem szabadott volna. És ezért haragszom magamra, mert tulajdonképpen csak lomnak vagyok itt, ha nem tudok rajta segíteni. A munkán kívül nem kéne itt lennem. De mégis itt vagyok... egyébként mi a francnak? Csak várom, hogy csoda történjen, mert tenni semmit nem teszek azért, hogy jobb legyen neki.