Itt vagyok

4. fejezet

Elalszom abba, hogy bámulom és gondolkodok. Reggel pedig egész könnyen ébredek. Főleg, mert átaludtam a Happy Hourt. Gyorsan írok egy tweetet, hogy minden oké, élünk, csak az élet közbeszólt egy hellóval, elmaradnak a mai streamek. Aztán nyugodtan dőlök vissza. Figyelem Jani összekuporodott testét az ágy másik oldalán. Feje a párnába van fúródva, zsíros haja kócosan terül szét körülötte. De az eddig nyúzott tekintete most eltűnt. Semmilyen érzelmet nem látok rajta. Ez amúgy egész jó érzés, mármint, hogy végre nem látom a halálvágyat az arcán.

Nem tudok visszaaludni, de nem akarok felkelni se. Felváltva nézem a plafont és Janit. És hagyom a gondolataimat elkószálni. Mi legyen a következő játék, ha vége a Bloodborne-nak? Egyáltalán vége lesz valaha? Nem haladok azzal sem, ahogy az életemet se látom egyenes mederben folyni. Az ideg kikészíti a munkához való hozzáállásomat. Ahogy minden mást is. De hagyom a napokat megtörténni, hogy csak úgy elteljenek. Szótlanul és éjszakánként sírást hallgatva. Talán ez is valami. Hogy már ennyire közel vagyok hozzá, hogy ideengedett. Még nem keres magától, de rémálmai könnyeit az ölembe hullajtja. Ez bizony valami, s lehet nem az a valami, amit eddig kerestem, de legalább ennyivel előrébb vagyunk. Ha nem is sok haladás, de határozottan haladásnak nevezném. Mert a semminél bármi több.

A hónap végére az összes rohadék boss megdöglik és a következő végigjátszásról tárgyalunk a srácokkal a stream végén. Nem számítok rá, hogy Jani csak úgy bejön és mellém telepszik.

Lábait felhúzva, kissé furcsa pozícióban foglal helyet a székben. S megtört arccal néz rám. Mintha akarna valamit.

Gyorsan lerendezem a srácokat, megköszönöm a feliratkozásokat és úgy köszönök el, hogy hétfőn majd lesz valami. És amikor már szól a zene, csak akkor fordulok oda társamhoz.

– Mi a baj? – kérdezem és abban a pillanatban megbánom, ahogy kimondom a szavakat. Hisz jelenleg minden is baj. Legalábbis az arcára ez van írva. Már két hónapja.

Nem válaszol. Már fel se tűnik igazán. A falnak beszélek minden alkalommal, ha hozzá szólok.

Ránk telepszik a csend. De már nem zavar. Már elengedtem. Vagy megkattanok vagy elengedem. És az utóbbi mellett döntöttem.

Kétségtelen, hogy türelemre tanított az elmúlt két hónap. De a közönyt nem adta mellé. Hogy ne akarjak mindent megfejteni, hogy ne aggódjam magam halálra azon, hogy vajon most mi jár szemüveges barátom fejében. Hogy... ne ő legyen minden gondolatom. Mert akármennyire is türelmes lettem irányába, még mindig féltem, még mindig aggódok érte. Még mindig ő az első bármiről is legyen szó.

Aztán fogja magát és kimegy. Igencsak felszalad a szemöldököm. Sóhajtva megyek utána, hogy evésre bírjam.

– Köszi – mondja, amikor elé teszem a tányért. A szívem ki akar esni a helyéről ettől az apró megszólalásától. Örülök, hogy legalább ennyit beszélgetünk. Már, ha ezt lehet beszélgetésnek nevezni. Apró jelek, gesztusok egymás felé inkább. Etetem, s ő ezt minden alkalommal megköszöni. Hálás érte, remélem, mert én hálás vagyok neki, hogy olyakor már megszólal.

Végre nem hagyja ott a felét a kajának, hanem szépen megeszi. Haladás, azt hiszem. Ez már haladás. Bármennyire is szeretném, hogy most azonnal jól legyen, nem lehetséges és ezeknek az apró dolgoknak is örülnöm kell.

Az este és a hétvége további részében csendesen vagyunk egymás mellett. Én videókat veszek fel, ő pedig, ha ébren van, mellettem ülve figyeli a szenvedésem. Először zavar, de aztán egyre inkább jó érzéssel tölt el. Mellettem van. És pontosan ezt akartam.