A hétköznapok elég unalmasak tudnak lenni, kivéve, ha vámpír vagy, akinek az a feladata, hogy megmentse az embereket saját fajtájától, ez azonban korántsem egyszerű. A városban feltűnik egy titokzatos alak, akinek az erejével még a legerősebb mester...
- Szabadság! Ó drága szabadság! – futott előre és kiabált teli torokból Zoey.
- Hagyd ezt abba, mindenki minket néz. – Ivy nehezen viselte el Zo túltöltött Duracell nyuszi stílusát és folyton vitatkozott vele. Úgy viselkedett, mintha az anyja lenne. Engem megmosolyogtat és ámulattal tölt el mennyi energia fér el egy ekkora testben.
- Nincs kedvem még hazamenni. Nem megyünk el valahova Dawn? – Adam megint átkarolt és úgy suttogott a fülembe. Tudja, hogy ezt utálom a legjobban, ezért is csinálja. Kicsit arrébb léptem, amitől elégedett vigyor terült szét Adam képén.
- Ne félj, nem eszlek meg.
- Ezt mindennap eljátszod. Nem unod még? – kérdeztem.
- Egyáltalán nem. Öröm téged zavarba hozni.
- Haver, tök ciki, amit csinálsz. – szólalt meg Zack a hátunk mögül. Mint mindig, Flip most is bedőlt az ugratásnak és megkezdődött a háború a két fiú között. Adam sosem kezdett ki velem komolyan. Eleinte azt hittem, hogy rám startolt. Efféle aggályaimat meg is osztottam Zack-al, de ő megnyugtatott, hogy erről szó sincs. Adam mindenkivel ezt csinálja, akit kedvel, ilyen a személyisége. Az évek során bebizonyosodott, hogy tényleg így van. Persze sokszor elviselhetetlen és idegesítő, de a barátaiért bármit megtenne. Kis csapatunk tagjai közül őt ismertem meg legelőször, persze Hoary-t leszámítva.
- Min merengsz? – lépett mellém Ivy.
- Nem fontos. Merre van Zoey? – kérdeztem
- A hátad mögött. – szólalt meg. A fene. Annyira lefoglaltak a saját gondolataim, hogy észre se vettem mennyire gyorsan haladok és simán lehagytam őket, de ami még rosszabb: hagytam, hogy egy ember észrevétlenül a hátam mögé osonjon.
- Hé, csajok, hova siettek ennyire? – szaladt felénk Adam és Zack. Bevártuk a srácokat.
- Éhes vagyok. Nem megyünk el enni? – kérdte Adam.
- Nem rossz ötlet. – gondolkodott el Ivy.
- Juhé! Menjünk el pizzázni. – lelkesedett Zoey.
Nekem egyáltalán nem volt kedvem azt nézni, ahogy a barátaim tömik magukat. Ki kellett találnom valami kifogást.
- Bocs srácok, de nekem haza kell mennem. – mondtam nagyon találóan.
- Én sem tudok veletek menni, segítenem kell a szüleimnek. – húzta ki magát a program alól Zack is.
Zack és én együtt szoktunk hazafelé menni egy darabon. Legtöbbször szeretek vele utazni, de most jobban esett volna, ha a saját gondolataimba merülve tölthetek egy kis időt.
- Jól van, akkor holnap találkozunk. – búcsúzott Ivy.
- Sziasztok. – köszöntünk el szinte egyszerre.
Egy ideig csendben mentünk egymás mellett.
- Minden rendben? – kérdezte Zack.
- Persze. Miért ne lenne?
- Gondterheltnek látszol.
- Csak elmerengtem. – feleltem.
- Értem. – válaszolta. Ezt nagyon kedveltem Zack-ban. Sosem faggatott, mindig megelégedett azzal, amit mondtam. Elértünk a metróig. Az utazásnak ezt a részét szerettem a legjobban. Sokkal kellemesebb volt a föld alatt lenni, főleg így nappal. Szeretem az ablakon visszatükröződő emberek arcát fürkészni.
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
