Bloodstream- Véráram

Különös események

Sötét van. Valahol a közelben egy nő sikolt. Kinyitom a szemem. Egy mezőn térdelek, körülöttem hullák. A föld mohón issza magába kiömlő vérüket. Lábam előtt egy ötéves forma kislány fekszik az oldalán. Hirtelen pánik lesz úrrá rajtam, szaporábban veszem a levegőt. Felé nyúlok, a kezem csupa vér. Én öltem meg ezt a sok embert. Nem tudnék, rá magyarázatot adni miből gondolom, egyszerűen csak tudom. A kislány bőre olyan fehér, mint a márvány. Ahogy magam felé fordítom, meglátom szétroncsolt nyakát, halvány rózsaszín hálóinge rátapadt a sok vértől. Búza szőke haja az arcába lógott. Az ölembe vettem és finoman arrébb söpörtem gyönyörű hosszú tincseit. Arcomon megeredtek a könnyek. Hangtalan sírásba kezdtem. Monique volt az. Az én drága, vidám kishúgom.

Éles ugratásra keltem. Larangel mellettem megállás nélkül ugatott. Mikor végre magamhoz tértem és felültem boldogan ugrott az ölembe. Vidám csaholással jelezte, mennyire örül annak, hogy nem esett bajom. Szórakozottan vakargattam meg a füle tövét, aztán tett pár kört az ölemben és kényelmesen elhelyezkedett. Gondolataimba merülve automatikusan elkezdtem simogatni. Még soha nem viselkedett így ezelőtt. Persze mikor hozzám került kölyökkorában, minden nappalt végig sírt, hiszen én minden napkeltekor gyakorlatilag meghaltam, de mostanra már megtanulta, hogy visszatérek és mióta napközben suliba járok, már egyáltalán nincs vele gond. Megpróbáltam visszaemlékezni az álmomra, ami már önmagában is elég vészjósló, mivel a holtak nem álmodnak. Pechemre pont én vagyok az egyetlen kivétel és ez elég ijesztő még nekem is. Körülbelül egy hónapja kezdődött ez az egész. Egy bevetésről jöttünk épp haza, négy Hirudo-t, a vámpír faj legalját kellett levadásznunk. A Hirudo-k más vámpírok véréből táplálkoznak. Különösen veszélyesek, mert sokkal erősebbek, mint fajunk többi tagja. A vérünk több Erőt rejt, és pont ezért tilos egy másik társunkból táplálkozni. A falka a város szívében vert tanyát. Már akkor tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, az ilyen bandák mindig a városon kívül élnek és csak az átutazó, magányos vándorra támadnak, de ezek teljesen mások voltak. Ritka, hogy egy ilyen csoport létszáma három fölé menjen, mert a zsákmányt nehéz elejteni és legtöbbször vagy egymás ellen fordulnak az éhségtől vagy hamar szétszóródnak. Inkább a remete életmód a jellemző rájuk. Történelmünk során összesen csak négy alkalommal fordult elő, hogy kettőnél több egyed verődött össze. A legenda úgy tartja, hogy a legelső vámpírok, a király és a királyné is Hirudo volt. Mikor átváltoztak éhségük olyan méreteket öltött, hogy egész falvak és királyságok fesztek oda. Ahogy lassan csillapult éhségük, az asszony tudata kezdett visszatérni. Az öregek úgy mesélik, saját gyermekei tetemei hevertek körülötte. Felvágta ereit és lecsurgatta vérét legidősebb fia torkán. Férje így talált rá, de semmilyen megbánást vagy sajnálatot nem érzett, ahogy körbe hordozta tekintetét a termen. Közönyös arccal nézett végig halott gyermekein, de amint megérezte felesége haláltusáját, kitépte kezéből halott fiúkat. Az asszony eszméletét vesztette. Amikor magához tért, a testek már nem voltak ott és férjét sem látta sehol. Keresésükre indult. A temetőben négy frissen megásott sír hevert. A férfi csak térdelt és nézett maga elé mereven. Ahogy az asszony közelebb ért, észrevette, hogy férje hangtalanul sír. Megdöbbentette a látvány. Még sosem látta ilyen elesettnek és gyengének királyát. Nem tudta mit tegyen. Hagyja itt, vagy tegyen úgy, mintha nem is látná a könnyeket? Végül egyszerűen csak a férfi háta mögé lépett, két vállára tette kezét és nézte gyermekeik végső nyughelyét. Végtelen ürességet érzett magában. Legfiatalabb gyermeke alig múlt egy esztendős. Még mindig feltudta idézni milyen is volt először a karjaiban tartani azt a csöpp kis életet. A gyógyítók azt mondták nagyon kis csenevész és ne nagyon reménykedjenek abban, hogy megéli a pirkadatot, ám ez a kis teremtmény jócskán rácáfolt a kuruzslókra. Életerős, vidám herceg lett, aki szinte sosem sírt. A királyné bármily szomorú is volt, fia kacagó arcát látva, ahogy dajkái kezét fogva totyog imádott édesanyja felé, sosem tudott sokáig búslakodni. Összes gyermeke közül talán őt szerette a legjobban, és most ez az élettel teli, vidám kisfiú, aki talán kora legnemesebb, legdicsőbb uralkodója lehetett volna, már nincs többé.