Fogadom!

2.

Mióta Észak és Dél háborúban állt egymással, a nővérek élete is sokkal nehezebb lett. Habár a harctértől messze élték mindennapjaikat, az éhínség és a bombázás sújtotta területekről hozzájuk menekülő sérültek és betegek ellátása igen komoly feladatot rótt rájuk. A falusiak naponta elvándoroltak a domb tetején sűrű erdővel körbevett apátsághoz, hogy élelemért és orvosságért könyörögjenek. Soha senki nem távozott üres kézzel, de a készletek egyre fogytak és új, tartósított élelmiszerekből álló adomány pedig nem érkezett a déli kormánytól a viszály kirobbanása óta.

Jong fiatal volt és szép. Nem egy férfi igyekezett a falusiak közül a kegyeibe férkőzni, kitartóan próbálkoztak, annak ellenére, hogy tudták, a lány elérhetetlen számukra. Az apátnő szigorúan tartotta, így csak a rábízott betegek találkozhattak vele. Azonban még így is akadtak, akik csak azért jártak misére, hogy elnézhessék, ahogy Jong kipirult arccal zsoltárokat énekel. Alt hangjával könnyen megérintette az emberek lelkét.

A lány a ráforduló heves figyelemből mit sem érzékelt, a külseje pedig kifejezetten hidegen hagyta. Jóformán a saját arcával sem volt tisztában, mivel kicsi, puritán szobájában még tükör sem akadt. Alacsony termete és vékony alkata miatt kívülről talán törékenynek tűnhetett, de munkabírása emberfeletti volt. Télvíz idején is naponta kilométereket sétált, természetesen álruhában, hogy a nővérek által készített orvosságokat távolabbi falvakba is eljutathassa és szétoszthassa a szegény emberek közt. Novíciusi éveinek a végén járt, amik elég rendhagyóan zajlottak, mivel a tanulás helyett napjait legtöbbször kemény munka töltötte ki. Mégsem bánta. Úgy érezte, Isten rajta keresztül azon dolgozik, hogy kicsit jobbá tegye ezt a széthullóban lévő világot.

Szeretett segíteni az embereken, mégis, amikor meghallotta azt a bizonyos könyörgő hangot, a félelem marokra fogta a szívét. Nem értette, hogyan kerülhetett be egy idegen az apátság magas falai közé észrevétlenül. Mivel borzalmasan korán volt még, a főkaput ki sem nyitották, azon tehát nem jöhetett. Ha a hátsó ajtón érkezett volna, akkor meg biztosan észrevették volna a többiek. Ilyen gondolatok jártak a fejében, miközben óvatosan megközelítette azt a farakást, ami mögött, sejtése szerint, a hívatlan vendég tartózkodhatott. Ahogy bátortalanul kilesett a „rejtekhelye" mögül, az ismeretlent megpillantva, azonnal vissza is kapta a fejét. Egy fiatal fiú feküdt erősen vérző fejjel a hóban. Már nem imádkozott. Sápadtan, lehunyt szemmel hevert, koromfekete haja csúnyán összetapadt az alvadt vértől. Akár halottnak is nézhette volna valaki, de nem a sérülései voltak a legijesztőbbek Jong számára. Szakadt katonai egyenruháján ugyanis az északiak vörös kitűzője csillant meg a hajnali fényben. A lány ijedten hátrálni kezdett. Annyira igyekezett sietni, hogy hátrafelé lépkedve nem vette észre a korábban általa otthagyott lapátot, amin így sikeresen átesett. Meglepődötten pihegett még néhány másodpercig, majd erőt véve magán, nehézkesen feltápászkodott és újból megközelítette a fiút. Letérdelt mellé és már épp a kitűzőre rakta volna az ujjait, amikor valaki összecsapta a háta mögött a kezét:

- Te jó ég, Jong! Csak nem egy újabb sérült?

Jong villámgyorsan cselekedett és döntött. A kitűzőt szabályosan letépte az egyenruháról és gyorsan csizmájába rejtette, majd mosolyt erőltetve az arcára, kedvesen fordult az idősödő társa felé.

- Igen, a szomszéd faluból érkezett szegény. Segítenél ellátni nekem őt, Sua?

Jong tudta, hogy Sua teljes családját az északiak irtották ki, mégis mosolyogva figyelte, ahogy a másik az ismeretlen szétszóródott holmiját összepakolva indult el mellette, hogy még több segítséget hívjon a fiú becipeléséhez. Jong épp leellenőrizte volna a fiú pulzusát, amikor az hirtelen felült, kitépte karját a kezéből, a másikkal pedig ruhaujjából villámgyorsan kirántott egy apró kis tőrt, amit azonnal a lány torkának szegezett. Jong nagyon megijedt, még felkiáltani sem volt ideje.

Érezte, hogy a nyakából elkezdett szivárogni a meleg vére.