Memento

első

-Mr. Rain! – kiabálta egy emberként az újságírókból álló óriási tömeg. Őket csak az ezernyi rajongó sikítása próbálta elnyomni, akik a kordonokat feszegetve tomboltak a repülőtér bejáratánál.

-Mr. Rain! – jutott közelebb egy firkász, aki egy mikrofont nyomott az énekes orra alá. – Nem akar nyilatkozni a szexualitását firtató pletykákról? – nézett fel a magas férfira, akinek napszemüvegének sötét lencséjén saját magát látta visszatükröződni.

-Tudja – állt meg egy pillanatra, mire a mögötte jövő vörös barátja majdnem nekiütközött. Közelebb hajolt a mikrofonhoz és szemüvege kerete felett rápillantott a pókerarccal bámuló riporterre. – Több nővel feküdtem le, mint amennyivel maga valaha is találkozott. Elég biztos vagyok abban, hogy a saját péniszem az egyetlen, amit valaha is a kezemben akarok tartani.

Egy rövid, mélyről jövő kacajt hallatott, majd intett az őt követőknek, hogy induljanak, és felemelt fejjel elindult a kordonok végénél álló fekete kisbusz felé. Még mielőtt kinyitotta volna az ajtaját, megpördült és a nevét skandáló tömeget hangját hallva egy széles, már-már hátborzongató vigyor terült szét az arcán. Végre megkapta a figyelmet, amire egész életében vágyott. Felüvöltött és ökölbe szorított kezével a levegőbe ütött, mire mindenki egy emberként sikoltott fel, majd egy heves mozdulattal jobbra rántotta a jármű ajtaját és beugrott az egyik ülésre. Vele szemben már ketten ültek, akik felkapták a fejüket, amikor a kinti zaj hirtelen hangosabb lett.

-Szépfiú! – intett a kezében tartott napszemüvegének szárával, amit az előbb majdnem lelökött a fejéről az ajtó teteje, a barna hajú férfi felé, aki éppen egy megviselt jegyzetfüzetbe írt valamit.

-Marcus, ha még egyszer így hívsz, én letépem a pöcsödet és majd akkor meglátjuk, hogy mennyire leszel népszerű a csajoknál – válaszolta unottan, fel se nézve a göndör hajú, amitől a másik arcán lévő mosoly még szélesebbé vált.

-Vicces vagy – mondta, majd kihúzta bőrdzsekijének zsebéből az öngyújtóját és addig kattintgatta, amíg fel nem lobbant az apró, narancssárga láng.

-Tedd azt le, te piromániás! – szólalt meg a banda dobosa, Adam és megpróbálta elvenni tőle, de a férfi nevetve elrántotta a kezét, ami miatt a tűz hirtelen kialudt. – Mehetünk! – kopogtatta meg a vezetőülést tőlük elválasztó ablakot, mikor végre Storm is beszállt, majd a jegyzetelő sráchoz fordult. – Jó újra látni téged, Fern! – fogott vele kezet.

-Hát szokj hozzá, hogy mostantól jó sokat fogsz látni – mosolygott rá halványan a fiú, majd tekintete egy pillanatra Marcusra tévedt, akinek ajkai közül már egy füstölő cigaretta lógott ki. – Komolyan? Itt bent? – kérdezte szemrehányóan, de az teljesen figyelmen kívül hagyta. - Ideje volt már, hogy megérkezzetek, vagy egy órát vártunk rátok. Nem igaz, hogy én előbb értem Londonból Vancouverbe, mint ti Los Angelesből.

-Tettünk egy kis kitérőt Portlandbe – magyarázta a fekete hajú és elkezdte ujjai között pörgetni a dobverőit, amiket mindig magánál tartott. Storm azt állította, hogy még velük is alszik, de azt, hogy erről miért tud, már nem árulta el.

-Egy sztriptízbárba, hogy pontos legyek – tette hozzá vigyorogva a basszusgitáros.

-Ugye most csak szórakoztok velem? – szólalt meg a kisbusz negyedik utasa, a lány, aki eddig csöndben hallgatta őket.

-És te ki vagy? – dőlt előre az énekes, könyökeivel behajlított térdeire támaszkodott és egy apró mozdulattal lepöckölte a hamut a cigije végéről, miközben a vele szemben ülő nőt szuggerálta, aki egész végig a telefonja képernyőjét bámulta.