Elysium

Secrets of Wysteria

Ez a kis novellácska a Félsz a viharban?-hoz kapcsolódik, közvetlenül a 24. fejezet eseményei előtt, egy egészen más szemszögből - a három éves Ursuláéból.

"Little Children
Went Astray
In The Sunny Soil Beneath
Wriggling Worms In Disarray
Hear Them Laughing Underneath"

Ursula nem értette a körülötte zajló eseményeket: családja egyik napról a másikra hullott szét, három éves fejjel pedig ezt ugye még nem nagyon fogta fel. Emlékezett, régen mindig együtt társasjátékoztak vagy filmet néztek esténként, néha még Jeanék is átugrottak, most azonban csak síri csend honolt otthon, este nyolc után már nem is nagyon égett a nappaliban a lámpa. Egy nap meg is kérdezte szüleitől a nagy kérdést, amiről nem beszéltek soha otthon. Igaz,minek beszéltek volna? Úgyis tudta mindenki a választ.

Egy borongós januári délutánon a kislány lesétált az étkezőbe, a lépcsőfokokon gondosan, óvatosan lépkedett le. Idősebb bátyja tanította még meg neki anno, hogy ha futkos, mint valami őrült, akkor azzal csak azt éri el, hogy beveri az orrát és minden tiszta vér lesz majd, ez a rémkép pedig bőven elég volt ahhoz, hogy egy életre elvegye a kedvét a lépcsőn való rohangálástól. Mindenesetre szülei fel sem néztek a léptek közeledtére, az apa iratokat válogatott, az anya pedig szomorú, fénytelen szemekkel meredt maga elé az asztalra. Nem volt felkapcsolva a villany, a félhomály lepte be az egész helyiséget, egészen úgy nézett ki minden a kislány számára, mint egy fekete fehér film. Mindenki feketében volt, szülei pedig még sápadtabbnak tűntek a hideg, fehéres fényben, ami kintről szűrődött be. Főleg az anyja.

-Anya, apa... - szólt nekik bátortalan hangon, miközben megszorította jobb kezében magával hurcolt kis plüss lovacskáját, ami élettelenül lógott , nagy fekete gombszemei fénytelenül bámulták a padlót. A két szülő felkapta a fejét,és azonnal érdeklődve a kislányra néztek.

-Tessék, kicsim? - vette azonnal az ölébe édesanyja,enyhén reszkető kezekkel. A kicsi nagy levegőt vett, és gyermeki őszinteséggel megkérdezte:

-Hol van Marco? - síri csend szállta meg a szobát, csak Zorro mocorgását lehetett hallani ,amint az ablakban feszülten nézelődik, és néha rátette mancsát az üvegre. Főleg,mikor egy fekete hajú illetőt látott az utcán elsétálni a ház előtt.

-Kicsim.... Ő...Nos,ő... - próbálta meg az anya összeszedni magát,de érezte,hogy könnyek kezdenek gyülemleni a szemében,a hangja megremeg,és menten elsírja magát. Hiába is, Miriam egy érzékeny nő volt, akárhogy is próbált erős és vidám maradni megmaradt két gyermeke kedvéért. Az apa gyorsan felszólalt , mielőtt még felesége összeroppan a legkisebb gyerek előtt.

-Tündérkém a bátyád sajnos...meghalt. - mondta ki a kimondhatatlant. Ursula bólintott, majd elgondolkodva arrébb nézett, miközben anyja erőt gyűjtött,és mély levegőket vett, hogy megőrizze nyugalmát.A kislány kis gondolkodás után visszafordult apjához.

-És mikor jön vissza? - kérdezte reménykedve. Szívszaggató volt: a gyermeki ártatlanság olyan törékeny és csodálatos... Még nem is igazán tudja, mi az a halál, és hogy a sajnos nem egy - két órára, hanem az örökkévalóságnak szól.Ez az ártatlanság van,hogy egészen tini korig kihúzza, és akkor jövünk csak rá, hogy mulandó porszemek vagyunk csupán az univerzumban, amit mindenki elfelejt, mikor egy szeretett rokonunk vagy barátunk temetésén állunk. Igaz, a még jobb kérdés az, hogy valaha is felfogja az ember, hogy mi is az elmúlás tulajdonképpen? Vagy valahol legbelül mindig is él benne a kis reménysugár, hogy az ember halott fia egy nap kopog az ajtón, és besétál? Nehéz erre válaszolni. Nagyon nehéz. A kérdéstől Bernard is ökölbe szorította a kezét, és neki is mély levegőket kellett vennie. Túl friss volt még annak a holttestnek a képe a fejében, ami a fiára olyan távolian hasonlított csak...