Rajongás az őrületig✓

1

Mikor ér véget ez az istenverte vacsora? Folyamatosan a sarokban lévő, kopott ingaórára tévedt a tekintetem, ami mintha direkt módon se akart volna felgyorsulni. Sőt, mintha a mutató minden egyes perccel egyre lassabban járt volna.

Unottan játszadoztam a tányéromon lévő húsgombóccal, míg fel nem szúródott a villámra.

– Milyen napod volt, Matthew? – ütötte meg fülemet egy mézesmázos hang.

Félreértés ne essék, az anyámat egyáltalán nem érdekelte a napom, csak és kizárólag annyi, hogy nem-e csináltam valami baromságot, ami rossz fényt vethetett ránk. Szent meggyőződésem, ha történt volna, akkor már a vacsora előtt a fülükbe jutott volna. Anyámnak nem lehetett semmi titok, ami Dover - Foxcroftban történt. Ellenben vele, akinek kis millió titka volt.

– Jó – vágtam rá zsigerből.

Tudtam, hogy ennyi bőven elég neki. Nem is tévedtem, a következő pillanatban el is vesztette érdeklődését felém és a tányérja mellett levő telefonjával kezdett el foglalatoskodni. Bizonyára magában elkönyvelte, hogy ezzel a szülői szerepét elvégezte. Ő és apu ettől érezték magukat kiváló szülőnek.

Ha gond van a gyerekkel, akkor lemegy egy nagy irgum-burgum. Ha meg valamit jól csinál, azzal elkérkednek az ismerősöknek, de amúgy egy dicsérő szót sem intézhetnének hozzá.

Nagyjából ez jellemezte az én szüleimet. De ez még a kisebbik probléma volt velük.

Anyu felnézett a mobiljából, apámat fürkészte.

– Jut eszembe, holnap tárgyalás lesz, képviselnem kell egy ügyfelem.

A szeretőmhöz megyek kufircolni, helyesebben szólva. Mindannyian tudtuk a szobában, hogy anyu hétvégenként nem vállalt melót.

Apu megvakarta ősszel megvegyült barna szakállát és anyura nézett.

– Nekem üzleti vacsorára kell mennem holnap. Lehet, hogy sokáig elhúzódhat. Ki kell tanulmányoznunk miért estek vissza a múlt hónapi eladások számai.

Igen, nyílván kell egy kis idő, hogy jó alaposan kitanulmányozhassa mindezt azzal a nagy mellű, dögös titkárnőjével, akivel a múltkor találkoztam. Csupán a ház pótkulcsaiért tértem be apám munkahelyére a múlt héten, de egyúttal képet is kaptam az újdonsült szeretője kinézetéről. Ha egy perccel korábban nyitottam volna be az irodájába, valószínű, hogy rajtakapásnak lehettem volna szemtanúja. De mivel nem így történt, be kellett érnem a hölgy borzas hajával és csálén álló kosztümjével. Na, meg persze a helyiségben terjengő feromonok illatával.

– Akkor Matthew egyedül lesz – vonta le a zseniális következtetést anyám, majd felém fordult. – Igyekezz nem rendbontást csinálni itthon.

Minden vágyam az lenne, csúszott ki majdnem a számon, de az utolsó pillanatban egy képzeletbeli csomót kötöttem a nyelvemre. A villámat erőteljesen megszorítottam, így levezetve a feszültséget.

– Úgy lesz.

Ezek után apu és anyu még röviden elcseverészett, hogy kivel mi történt a városban. Mikor anyu megvetetten ecsetelte, hogy Mrs. Collins – a város közigazgatásáért felelős dolgozó – otthagyta a férjét egy nincstelen, autószerelőért, apu helyeslően bólogatott minden egyes szava hallatán. Anyu elhordta a sárgaföldig a nőt, amiért a megcsalta jómódú, bár kissé koros férjét. Szerinte csak pénzt akart lehúzni tőle, illetve feljebb jutni a ranglétrán, aztán mikor bekerült a hivatalba, akkor már nem volt miért mellette maradni.

Kedvem lett volna a képébe vágni, hogy ő sem különb a nőtől. Illetve, de, valamiben különbözött tőle. Míg Mrs. Collins belefáradt abba, hogy azt a látszatot keltse, hogy minden rendben, az élet meseszép, addig a szüleim még mindig űzték ezt a játékot.

Még néhány rosszmájú megjegyzést tettek a város többi lakójáról, akit tudtak ócsárolni. Már megszoktam, hogy mindenkit becsméreltek maguk körül, többek közt a házvezetőnőnket, Irmát is, akinél kedvesebb nőt még nem látott a világ. Irma ezt persze nem tudta, hisz a szüleim igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy mennyire elégedettek a munkájával. Valljuk be, nem nagy fizetségért dolgozott, konkrétan a legsóherebb házvezetőnői munkát vállalta el, noha nem arról volt szó, hogy a szüleimnek mindössze csak ennyire telik a pénztárcájukból.

Talán jobb is volt így.

Egyedül ő tudta tűrhetővé tenni ezt az otthonnak nevezhető házat, amiben éltem.

Miután apu felállt az asztaltól, én is követtem a példáját. Felkaptam a tányéromat és evőeszközeimet, amiket a mosogatógépbe dobtam, majd felszaladtam a szobámba.

Utáltam a családi vacsorákat. Mindig azt tükrözte, hogy a családom milyennek akarja mutatni magát. Egy összetartó, békés családnak, akiknél minden a legnagyobb rendben, mellettünk még a brit királyi család is eltörpülhet.

Senki se volt tisztában azzal, hogy mennyire elcseszett volt a mi családunkban minden.

Kedves Olvasóim!

Ismételten jelentkezem a Tabu sorozattal, immáron Matthew szemszögéből. Hosszas tépelődés után döntöttem úgy, hogy ezúttal nem novellaként kezelem ezt a történetet, mert már túlságosan is kibővült a karakterek száma. Egyik oka az lehet, hogy imádtam a sorait írni ennek a történetnek és már nem is igazán érdekelt, hogy mennyire terjedelmes oldalakat írtam.

Reménykedem benne, hogy ti is annyira fogjátok élvezni  az olvasását, mint amennyire én tettem azt asz írásánál. :)