Rajongás az őrületig✓

5

– Matthew, ő itt a lányom, Olivia – lépett mellém a fodrász és megfordította a szék háttámláját tengelyesen. Így szembe kerülhettem elvetemült rajongómmal, aki meglepő módon a hét nagy részében sokkal inkább került engem. Ami szinte meseszerű volt, egészen addig, míg Julie kérdőre nem vont azzal, hogy mit mondtam Oliviának. Látta, hogy a hét elején az ebédlőt elhagyva utánam jött, és azóta, mintha el lett volna kenődve, de nem akarta elmondani, hogy miről beszéltünk. Julie-val közöltem, hogy nem az én bajom mindez, csak megmondtam neki, hogy szálljon le rólam. Az összetört szívéről nehogy már én gondoskodjak!

Persze, Julie egyből letorkolt, nem is azért, mert őszinte voltam, hanem, mert bunkón viselkedtem. Könyörgöm, Oliviával nem lehetett más hangnemben megértetni, hogy ne zaklasson.

Szóval én voltam a hibás, a bántalmazó az egész sztoriban. Én!

Akit több hónapja zaklattak.

És tudjátok mi az őrület? Az, hogy én is úgy éreztem, hogy egy kicsit elvetettem a sulykot. Nem volt szép tőlem, hogy lekiabáltam a lány fejét, akit még csak szóhoz sem hagytam jutni, hogy megtudhassam a valódi szándékait.

– Elnézve titeket, már ismeritek egymást – törte meg a hosszú csöndet Gertrud, aki hol rám, hol az ajtóküszöbön megdermedt lányára nézett.

– Olyasmi – feleltem kényszeredetten.

– Fogjuk rá.

Gertrud erre zavartan elnevette magát. A felismerés arcul csapott. Szinte vak voltam, hogy nem vettem észre a hasonlóságot Olivia és Gertrud között. Így, együtt látva őket, le sem tagadhatták volna, hogy anya-lánya páros.

– Akkor be is fejezhetnénk a munkát, nem igaz? Oli, drágám! Megkeresnéd a tapper ollót, azt nem találtam sehol.

– Persze, de tuti megint ott hagytad a dolgozószobában. Ahogy mindig.

– Ott már néztem.

– Legutóbb is nézted és nem találtál semmit, pedig ott volt a többi olló között.

– Most viszont tényleg nem találtam – mondta, majd megfordított és ismét a tükörrel szemben találtam magam.

– Tuti ott van a sarokban – motyogott az orra alatt Oli, mielőtt kiment volna a helyiségből.

Egy kis ideig csend állt be, addig az összeborzolt tincseimet helyre igazgatta fésűvel Gertrud.

– Ne ítélj első látásra! Oli rendes lány, csak nehéz lakatot tenni olykor a szájára – mentegetőzött, miközben felemelte kissé a fejem.

Olyan rendes, hogy az iskola kezdés harmadik napján szerelmes levelekkel kezdett el bombázni, mialatt fogalmam se volt róla, hogy ki ő. Aztán szépen rám szállt és az agyamra ment. Mit ne mondjak, Oliviáról nem az jut eszembe elsőnek, hogy rendes. Sokkal inkább a zakkant kifejezés volt a helytálló.

– Be szokott segíteni az üzletben. Úgy tervezi, hogy ő is kitanulja a szakmát, majd nyit egy saját fodrászszalont – ecsetelte és a szemében láttam, hogy milyen büszkeséggel tölti el mindez.

Valami előbújt belőlem, amiről nem hittem volna, hogy valaha érezni fogok Olivivával kapcsolatban. Irigység.

Az én szüleimet nem érdekelte, hogy milyen pályát választok. Persze, apám szerette volna, ha programozónak megyek, mint ahogy ő tette. De, miután látta, hogy nem vonz a modern technika, elvetette az ötletet. Egyedüli beleszólásuk az volt, hogy felsőfokú végzettség nélküli szakmáról ne is álmodozzak. Pedig Eric bácsi sem végzett egyetemet, mégis kimagaslónak tartották a szakmájában. Az más kérdés volt, hogy a szüleim lenézték őt ezért.