Rajongás az őrületig✓

10

Miután a bejárati ajtó csapódás bizonyságot adott arról, hogy Olivia lelépett a szüleimhez fordultam.

– Ezt muszáj volt?

– Mégis miről beszélsz, fiam? – kérdezett vissza apám, aki, mintha mi sem történt volna, tovább falatozott a tányérjáról.

– Miért kellett ennyire megalázni őt? – néztem hol anyámra, hol apára választ várva.

Habár feleslegesen reménykedtem, anyám szavai után.

– Matthew, ugyan, túlgondolod ezt az egészet. Ebben semmi megalázás nem volt. Mi csupán felhívtuk a figyelmét rá, hogy ne akarjon túl sokat egy fodrász szakmával. Könyörgöm, azt még Irma is el tudná végezni.

– Ami egyértelműen lealacsonyító képzet, vagyis megalázás.

– Ahelyett, hogy ilyen utcalányokra pazarolnád az idődet, mégis miért nem keresel egy magadhoz illő lányt? – szólt apám, aki szokás szerint figyelmen kívül hagyta, amit mondtam. – Értem én, egész csinos kislány, de azzal nem fog sokra jutni az életben.

Felkaphattam volna azon a vizet, hogy azt feltételezték, hogy Olivia a barátnőm, de annál jobban zavart az, hogy ismételten bele akartak szólni az életembe. Ha csak szerintük egy rossz döntést mertem hozni az életben, akkor bármit elkövettek volna azért, hogy lebeszélhessenek róla. Mindig mindennek úgy kellett lennie, ahogy ők akarták, ez pedig kiverte nálam a biztosítékot.

Csak is miattuk döntöttem az építészmérnöki pálya mellett és csak is miattuk kezdtem el focizni. Azt hinné az ember, hogy ennyi bőven kielégítette az igényeiket, de most már a barátnőmet is ők maguk akarták kitalálni helyettem.

– Inkább utcalányokra pazarlom, mint rátok – feleltem hűvös hangon, majd felálltam az asztaltól. Azonnal az előszobába mentem, ahol lekaptam a fogasról a kabátom és már indultam is, hogy be tudjam érni Oliviát. Úgy éreztem, a mai este után tényleg tartozom egy bocsánatkéréssel.

A szüleim és a magam nevében is.

Lepergett előttem az elmúlt pár hét, és rájöttem, hogy szinte a szüleim szintjére süllyedtem le Oliviával szemben. Ennek ellenére sose várta el a bocsánatkérést, ami csak még inkább fokozta az önmarcangolásomat.

A sarkon fordult be, mikor is sikerült őt megtalálnom. Ha hallotta is, hogy közeledek feléje, csupán annyival reagált, hogy még nagyobb tempóra kapcsolt, holott tudta, hogy veszett ügy. Mindenestre azt jól mutatta, hogy tényleg próbált menekülni előlem és kissé szürreális szituáció volt, hogy én rohantam utána és nem ő utánam.

– Figyu, beszéljük meg...

– Nem vagyok rá kíváncsi – csattant fel és szándékosan másik irányba tévedt tekintete, mikor is megjelentem jobbján.

– A szüleim nehéz esetek, ez tény.

Fogalmam sincsen miért fogalmaztam ilyen finoman. Szívem szerint azt mondtam volna, hogy a szüleimet ki kellene kötni egy korhadó fához és céllövő játék gyanánt paradicsommal dobálni őket. Attól félek, hogy Maine államban büntetik az ilyesmit szabadságjog korlátozás címével, így csak álmodozni tudtam erről a jelenetről.

– Nehéz esetek? – horkant fel kissé sem nőies módon Olivia. – Soha a büdös életben nem aláztak így meg, pedig new yorki vagyok.

– Sajnálom...

– És te se vagy különb tőlük – mordult felém, majd egy szúrós pillantást vetett felém. – Ugyanolyan vagy, mint ők, annyi eltéréssel, hogy te kerek perec kimondod, amit gondolsz. A szüleid tökéletesre kivitelezték a burkolt sértéseket.