Coercive Detectives - Kényszernyomozók

-Második fejezet-

Újra beilleszkedni, megfelelni az új elvárásoknak, nem kiakasztani és nem rosszban lenni az összes tanárral a legnehezebb dolog az egészben, főleg ezt egy érettségi előtt. Muszáj volt megtennünk. Ahogy mentünk a szűk kis utcákon egyre jobban elvoltunk egymás társaságában. Elbeszélgettünk, és szerintem feldobta Al, kicsit talán feledtette is vele Clementine-t, akivel muszáj volt két külön úton folytatni az életüket.

Nem tudtak volna együtt lenni úgy, hogy több, mint 1400 kilométer van köztük. Nehéz lett volna neki feldolgozni ha nincs bármilyen támogatója, legyek az akár én vagy egy másik lány. Will mindig is érzékeny volt az ilyen témákra és mindig rosszul érezte magát akár hetekig is egyetlen ember elvesztése miatt. Sokszor vagdalózott vagy zúzott össze tárgyakat a puszta kezével idegességből vagy szomorúságból. Egyszer mikor nem igazán egymásra koncentráltunk és visszatértünk a rideg valóságba észrevettük, hogy már a saját fejünk után mentünk, nem szólt a GPS, hogy merre kanyarodjunk, vagy hogy jó irányba megyünk-e. Will telefonja lemerült, és mivel csak az övé volt nálunk, gyakorlatilag eltévedtünk.

- Ez király, kicsit túl rendben is volt minden... -mondta Will mosollyal az arcán.

- Ne bomolj már, nem dől össze a világ. Nézd mennyi ember mászkál az utcákon, csak el tud valaki igazítani minket. -mondtam én is mosolyogva.

Kiszálltunk az autóból és elindultunk a kis utcán, aminek még a nevét sem tudtuk, annyira nem figyeltünk az útvonalra. Körülbelül 200 méterrel arrébb megláttunk egy parkot, padokkal, játszótérrel és egy nagy füves placcal, ami valószínűleg a piknikezőknek volt megcsinálva, mivel a fűzfák alatt párok, és baráti társaságok beszélgettek lepedőkön ülve. Odamentünk az egyik társasághoz, három fiú és két lány ültek egymással szemben és beszélgettek valamiről. Ránézésre korunkbeliek voltak, ezért is választottuk őket személyes GPS-nek.

- Bocsi srácok, tudnátok segíteni? Újak vagyunk errefelé, lemerült az öcsém telója, és nem tudjuk, hogy merre van az Eastburgh High, beiratkozásra mennénk. - mondtam határozot-tan az öt fős társaságnak. Rájöttem, hogy változnunk kell. Extrovertáltnak kell látszanunk, hacsak nem akarunk ugyanúgy itt is elbukni, mint Willowdale-ben. Ott a költözésünk megerősítésére való indokokhoz tartozott, hogy túlságosan zárkózottak voltunk, és nem nagyon beszéltünk másokkal. Mások viszont beszéltek rólunk, pletykáltak, fecsegtek... Ezek is hozzátettek a minél sietősebb távozásunkhoz.

- Ha nem látnám, hogy melyikőtöknek mozog a szája, fogalmam se lenne ki szól hozzánk. Szívesen elkísérlek titeket, nincs olyan messze innen, egész jó irányba vitt titeket az eszetek. Egyébként Samanta vagyok, ő pedig Summer. -mondta oda nekünk egy szőke hajú, kékszemű lány mosolyogva, miközben vörös barátnőjére mutogatott, akinek gyönyörű zöld szemei voltak.

- Nyilván mi is elkísérünk titeket, Darrel vagyok, ő az unoktesóm, Carter és a másik srác pedig Tony. -mondta nekünk egy elég magas, fekete hajú bőrdzsekis srác, miközben mi sorra memorizáltuk az összes nevet és hozzájuk az új arcokat, amiket már meg-ismerhetünk a tömegben. Nem éreztük már magunkat annyira egyedül.

Miután mindenki bemutatkozott, elindultunk az iskola felé. A parktól két utcányira volt, egy posta mellett. Azon a két percen keresztül amíg utunk tartott annyi kérdést kaptunk, hogy azt sem tudtuk hirtelen, hogy kinek válaszoljunk. Nagyon jófej társaság volt, mindenki érdeklődött felőlünk.

- Köszi, hogy elkísértetek minket, ha gon-doljátok összefuthatnánk még. -mondta Will.

- Tudjuk milyen új suliba érkezni, ez alap, ha már egyszer úgyis osztálytársak leszünk. Ha végeztetek a beiratkozással megtaláltok minket a parkban, körbe vezethetünk titeket a városon. – mondta Carter, és elköszönt tőlünk.