Coercive Detectives - Kényszernyomozók

-Első fejezet-

Hatvanas táblánál kilencvennel menni, házakat, városokat elhagyni másodpercek alatt, hogy a lehető leggyorsabban újrakezdd az életed azzal az emberrel, akit a sors ugyanolyanra formált, mint téged, mégis különböztök. Szóval ilyen érzés a szabadság. William szerint nem kéne friss jogsival, új kocsival szabályokat szegnem az utakon, én viszont nem érzem ugyanezt. Minél előbb hátra szeretném hagyni Willowdale-i életünket. Míg mások emlékeket szereznek szeretett szülővárosukban, mi sebeket szereztünk. Anya születésünknél elment, csak azért, hogy mindketten élhessünk, Apa pedig Európába költözött az új flancos francia barátnőjéhez... Még jó, hogy 18 évesek vagyunk, tehát hivatalosan is felnőttek. Most pedig itt vagyunk. Egy ikerpár, akik menekülnek a múltjuk elől. Röhejes.

Indulás előtt felhívtuk apát, aki már egyeltalán nem foglalkozik velünk és nem érdekli már, hogy mi van velünk, de mi mégis hittük, hogy érdekelheti, ha esetleg csökkenni fog egy pár hónapig a számlájáról a pénz, ugyanis ott hagyott nekünk egy bankkártyát, mondván, hogy meg tudjuk oldani a problémáinkat és csak pénz kell hozzá, amit ő megad addig, amig nem állunk saját lábra. Elmondtuk neki telefonon, hogy eladtuk a régi házat, és már a város tulajdona, ezért ment rá körülbelül hatvanezer dollár a kártyára, és ha esetleg keresne minket, már nem Willowdale-ben kell, hogy megtegye ezt. Ő mindezekre csak annyit válaszolt, hogy örül, hogy végre saját döntéseket hozunk, és nem kell mindenről beszámolnunk neki, ha akar valamit tőlünk úgyis keresni fog minket. A háttérben hallhattuk ezek mellett, hogy nem egyedül van, ott van vele a hárpia, aki miatt hátrahagyott minket. Apa nagyon megváltozott, még a hangja is más lett. Szinte már az arcára sem emlékszem, pedig csak egy éve nem láttam. Talán jobb is, hogy nem tapasztaljuk minden nap, hogy mi lett belőle. Mi nem ismertük őt, nem tudtuk, hogy anya halála előtt milyen ember volt, de kiskorunkban nagyon jól bánt velünk, aztán teljesen megváltozott.

Bepakoltunk a kocsiba, beültem a volánhoz, elindítottam az autót és ár szinte akkor éreztem, mintha más lenne a levegő. Miközben próbáltam nem negatív dolgokra koncentrálni, és teljes készenlétben vártam a Replay feliratot, Will megéhezett, amit meg is értek, elvégre az ország másik végébe vezetünk most, ami masszív 2 napos autókázást jelent. Mondtam neki, hogy bírja ki ameddig lehet, minél előbb keresünk egy szállodát, vagy valamit, ahol megszállhatunk. Mivel már látszott Willen, hogy eléggé fáradt és szótlan próbáltam a leggyorsabbra venni a tempót és eléggé beletapostam. A legközelebbi szállodánál megálltunk, és kivettünk egy szobát éjszakára. A pultos elég segítőkész volt, próbált jófej lenni velünk, de Will nem igazán volt elemében, pedig ez inkább rám jellemző. Miután megkaptuk a kulcsot a szobánkhoz felmentünk lifttel az ötödikre, ahol megkerestük a 403-as szobát. Egy kellemes hangulatú kis hotel volt kedves személyzettel. Minden emelet más stílust hordozott magával, és más színek domináltak minden emeleten. A mi emeletünk két fő színe a vörös és a fekete volt, ami meg kell, mondjam, hogy eszméleten jól nézett ki. Beléptünk a 403-asba, a szobánk, a konyha egész menő volt és ahhoz képest, hogy elég olcsó hotelről van szó, elég jó cuccok voltak az egész lakásban, gondolok itt a hatalmas tévére a nappaliban, ami egy kényelmes fekete sarokkanapé előtt volt a falon. Miután jól kicsodálkoztuk magunkat letusoltunk, átöltöztünk és lementünk a szálloda étterem részéhez, hogy megvacsorázzunk. A kiszolgálás átlagon felüli volt, amihez egyikőnk sincs hozzászokva, tekintve a múltunkat.

-Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem elég király hotelt találtunk. - mondtam Willnek, elmosolyodtunk rajta, majd végre meghozták a vacsoránkat. A szokásos sonka sajt kukorica kombót sosem lehet elrontani egy pizzán sem. Beburkoltuk, majd visszamentünk a szobába. William egész úton nem szólt semmit, hiába próbáltam feldobni bármilyen témát, látszott rajta, hogy valami nem oké. Szerintem megviseli az egész, amin keresztülmegyünk.