Coercive Detectives - Kényszernyomozók

-Negyedik fejezet-

Az iskola ajtaja felett és a városházán is lobogott a fekete zászló, mindenki az idős bácsit gyászolta. Még csak nem is beszéltünk vele, de mindenkit megviselt egy ilyen kaliberű gyilkosság a környéken. Nincs mit tenni, a hatóságok intézkedtek helyettünk, a Garrett fivérek valószínűleg egy életre börtönbe kerülnek. Reggel, mikor beléptünk az iskolába, az igazgató várt minket a portán, az osztályfőnökkel a jobbján.

Kíváncsi voltam, mit csináltunk amiért ilyen morcos tekintetek kísértek végig minket addig, amíg oda nem értünk hozzájuk, végül aztán kiderült, hogy csak azért morcosak mert nem mondtuk még meg, kiket szeretnénk magunk mellett tudni az első pár nap, mint idegenvezető. Kiválasztottam Alicet, nyilván ki más lenne mellettem, ha nem ő, Vincent pedig Carter mellett döntött. Az első nap nagyjából meg is kaptuk az idegen vezetést, megmutatták a tornatermet, az öltözőket, a tusolókat, szertárakat, és azokat az osztálytermeket amikbe biztosan lesznek óráink, hogy tudjuk nagyjából, hogy melyik merre van. Vége lett a sulinak, hazasétáltunk Vinnyvel.

Miután hazaértünk kiültünk a hátsó teraszra a napágyakhoz, elolvastuk az órai vázlatokat, hátha megragad valami. Nem éreztük, hogy közeledne az ősz, pedig már szeptember van. Mikor végeztünk az olvasgatással csak beszélgettünk egy kicsit, és elmesélte, hogy mostanában nap mint nap kékülő fazonokat lát az álmaiban, akik valamiért meg akarják őt ölni.

Nem értettem az egészet tisztán, de próbáltam elterelni a figyelmét róla, mert mikor az álmairól beszélt állandóan nézelődött körbe, gondoltam azért teszi ezt nehogy valaki meghallja és hülyeségeket terjesszenek róla, hogy megbolondult vagy ilyesmi. Mondtam neki, hogy valószínűleg izgatott és ideges volt a sulikezdés miatt, ezért álmodhatott ilyen hülyeségeket. Miközben próbáltam elterelni a figyelmét kocsi hangját hallottuk, majd csengettek hozzánk. Előre mentem, hogy kinyissam az ajtót a vendégnek, fogalmunk sem volt ki lehetett az, nem vártunk aznap senkit sem. Az ajtó másik oldalán egy kis szakállas ember állt széles mosollyal az arcán, a tulaj volt az.

-Jó napot uraim, mi újság? Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – mondta a kisember, és még csak invitálni se kellett, bejött és leült a kanapénkra. Őszintén örültünk a látogatásnak, elvégre a tulajt mindenki szívesen látja a lakásában.

-Jó napot, megvagyunk uram. Teljesen otthonosan érezzük már magunkat a második héten, örülünk, hogy meglátogatott minket. Magával mi a helyzet? – mondtam illedelmesen, eszembe sem jutott megsérteni az urat, tényleg nagyon rendes embernek tűnt már az első találkozásnál is.

- Hagyjuk az uramozást fiaim, maradjunk a Franknél. – mondta, majd az ittlétről a beilleszkedésről és az iskoláról kérdezgetett minket. Elmondtuk neki, hogy nagyjából hogy állunk az iskolával, a beilleszkedéssel és a szomszédi kapcsolatokkal. Megemlítettük neki a tragédiát is, azt felelte rá, hogy ő is látta a hírekben, értesült a tragédiáról. Beszélgettünk még pár percet aztán sietősen távozott tőlünk, az unokáját indult meglátogatni, csak azért ugrott be mert erre felé vezetett.

Ezek után ment minden tovább átlagosan. Mindketten próbáltunk szorgalmasan tanulni Vincenttel, és még az érettségire is készültünk ezek mellett úgy, hogy ebben az évben még egyest sem kaptunk. Természetesen nem tudtunk mi sem minden dolgozatra tanulni, van amire szándékosan nem is szántunk időt, nem foglalkoztattak minket azok a dolgozatok vagy tantárgyak, egyszerűen úgy sem lesz szükségünk arra, hogy mikor született Mozart, amit a kis aszalt szilva , az énektanárunk próbált az agyunkba vésni, ezek mellett az igazságszolgáltatás, nyomozás, bírósági ügyek mellett nem igazán szerettünk volna azzal foglalkozni, hogy kell lerajzolni realisztikusan egy almát, amit a rajztanár annyira próbálta megtanítani nekünk, mintha az életén múlt volna.